Bővül az ötlettár. Egyre tágabbra nyílik a Pandora-szelence feneketlen pofája, amelyből özönlenek az újabbnál újabb ötletek, hogyan lehetne még rohadtabbá, még elviselhetetlenebbé tenni a világot. Természetesen szépen csillogó, demokratikus ezüstpapírba csomagolva...
Egy alábbi intermezzo kapcsán nem véletlenül jut eszembe Kittenberger Kálmán esete, akinek kamaszfejjel faltam a könyveit. A Magyar Nemzeti Múzeum számára felbecsülhetetlen értékeket gyűjtő Afrika-vadász öt hosszú évet töltött hadifogságban, pedig köze sem volt a háborúhoz és Angliához. Éppen Ugandában vadászott, amikor 1914-ben az angolok sürgősen behívatták Hoimába, ahonnan Indiába internálták. Öt keserves év után, 1919 telén térhetett vissza a végtelenül lepusztult hazájába. Bár a D. C. (District Commissioner – gyarmati hatóság) végtelenül tisztelte a „gentleman“ magyart, nem tett kivételt.
Ez a háború ára, mondaná erre Petr Pavel, Csehország elnöke. Már ha tisztában lenne a gentleman szó jelentésével.
Amikor a csehek megválasztották új elnöküket, nem voltak illúzióink, kivel lesz dolgunk. Egy volt karrierista kommunistától, aki a pártállam katonai hírszerző szolgálatának létrafokain araszolt felfelé, s vitte a tábornoki rangig és a NATO vezérkaráig, nem várhattuk el, hogy egyik napról a másikra demokratává váljék. A mundért ugyan át lehet számtalanszor gombolni, de ami alatta dobog, azt bajosan.
Pavel nyugalmazott generális jelszava az elnöki választási kampányban („Adjuk vissza Csehországnak a rendet és a nyugalmat!“) nem sokáig volt érvényben, hamar bebizonyította, hogy nem véletlenül esett rá a (természetesen nem létező) háttérhatalom választása, amikor folyt az elnökválasztási casting. Az új cseh elnök szinte azonnal beállt a háborús uszítók népes táborába. Azon, hogy bezupált a magyar miniszterelnököt bírálók kórusába, s hogy a visegrádi kezdeményezést is fölöslegesnek tartja, már meg sem lepődtünk. A cseh elnök csak hozza a kommunistából liberálissá lett ember formáját, aki meg akar felelni a nyugati elvtársak elvárásainak. A cseh mentalitásnak azt a legutálatosabb szegmensét képviselve, amelyet mi, felvidéki magyarok Beneš-dekrétumok, internálások, lakosságcserék és kitelepítések gyűjtőfogalmakkal szoktunk összefüggésbe hozni. És hasonlóképpen a szudétanémetek.
Hanem a minapi interjúját, amelyet a Szabad Európa rádiónak adott, akár elölről olvassuk, akár hátulról visszafelé, nehéz higgadtan értelmezni. „Amint több korábbi konfliktus esetében, úgy a most folyó ukrajnai háború miatt is az orosz állampolgárokkal szembeni biztonsági intézkedéseknek szigorúbbaknak kellene lenniük, mint rendes időkben, hiszen hazájuk agresszív háborút folytat“ – nyilatkozta. Pavel elvtárs ugyan „együttérző azokkal az oroszokkal, akik nehéz helyzetbe kerültek amiatt, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, mert nem feltétlenül értenek egyet ezzel, de egyszerűen ez a háború ára“. Ennek megfelelően „az ellenséges állampolgárok elleni korlátozó intézkedések nem jelentenek újdonságot, már a múltban is alkalmazták azokat, sőt keményebb formában“. Példának Amerikát hozta fel a második világháborúból, amelyen sokan felhördültek.
Nem tudom, mit szólnának hozzá a cseh polgárok, hogy miért kellene „ellenséges állampolgároknak“ tekinteniük azokat az oroszokat, akik a hazájuktól távol, valamilyen véletlen folytán éppen Csehországban élnek.
A kérdést természetesen senki sem teszi fel nekik, ahogyan az ukrán menekültek iránti bizalom és együttérzés mibenlétéről sem faggatják a cseh embereket. Bár az elnök goromba elszólását az említett rádió szerkesztője megpróbálta kissé finomítani, hogy a „szigorúbb ellenőrzés nem minden Nyugaton élő oroszt érintene, csak azokat, akiknél kockázati tényezők állnak fenn“, a kijelentés őszinteségében nincs okunk kételkedni.
Petr Pavel, a csehek elnöke nem kevesebbet állít, mint hogy Csehország háborúban áll Oroszországgal, különben nem beszélne ellenséges állampolgárokról. Miközben ugye Csehország oszlopos tagja az Észak-atlanti Szövetség Szervezetének (NATO). De hiába mosdatta a rádiós szerkesztő a szerecsent, a pigment alól kiütközött az őszinte szándék, hiszen Pavel ilyet is mondott: „Amikor a második világháború elkezdődött, az Egyesült Államokban élő japán lakosságot is szigorú megfigyelési rendszerben tartották.“
A tények kedvéért pontosítsunk. 1942-ben az USA nyugati partján 120 ezer japánt zártak internálótáborokba Roosevelt elnök rendelete nyomán, akiket csak a háború után engedtek szabadon.
Mint később kiderült, katonai szempontból semmi szükség nem volt a táborokra, és Ford elnök olyan hibának nevezte a lágerek létrehozását, „amelynek soha nem szabad megismétlődnie“. Az USA később elnézést kért a japánoktól.
Talán fölösleges hangsúlyozni, miért felháborító az amerikai példa visszahozása az európai gyakorlatba, illetve a cseh elnök ötletelése. Fájdalmasan jól ismerjük ezt a Pavel-féle attitűdöt. Olyan nevek kapcsán jut eszünkbe, mint Joszif Visszarionovics Sztálin, Edvard Beneš, de visszamehetünk a búrokhoz vagy akár a nácikhoz, akik tökélyre fejlesztették a civil lakosság szögesdrót mögé kényszerítését. Ha nem magyar, hanem cseh értelmiségi lennék, egy kicsikét szégyellném magam a fentiek miatt.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/sztalin-benes-pavel