Bár a gyászos évforduló napja, augusztus 29-e elmúlt, a mohácsi csata- és országvesztést nem lehet egyetlen emléknappal kipipálni. Ráadásul a Gergely-naptár szerinti évforduló valójában szeptember 8-ra esik, mivel a Julián-naptárt váltó Gergely-naptárt csak 1582-ben vezették be. De mindegy is, hiszen ez a nemzeti tragédia nem egynapos történet...

Sokan sokfélét írtak a témáról. Kezdve onnan, hogy 1526 időben a több mint ezeréves európai létünknek nagyjából a felezője volt, folytatva azzal, hogy abba kéne már hagyni a széthúzó nemzet bűnhődése fölötti siránkozást. Főleg azt, hogy a csatavesztés kinek a hibájából történt. A sok egymásra mutogatás és „mi lett volna, ha”-féle spekulációkkal szemben tény, hogy az oszmán birodalom haderejével szemben a magyar sereg esélytelen volt. Az európai nagy nemzetek pedig segítségnyújtás helyett szinte kivétel nélkül a saját gondjukkal-bajukkal voltak elfoglalva, és ötszáz év után balgaság számonkérni bármiféle európaiságot, összefogást, vagy a közös ellenséggel szembeni fellépést, pontosabban annak hiányát vizionálni utólagosan.

Nem lehetünk olyan naivak, hogy ne látnánk, Európa számbelileg legerősebb és legnagyobb országai napjainkban is a saját érdeküket követik. A szépen hangzó európai projekt, az Európai Unió jobbára egy paraván, amely mögül a nagyok asztalcsapkodásának a zaját halljuk kiszűrődni, az egymást taszigáló könyökök sustorgását. A kommunikációs csatornákon pedig, amelyek nagy kivetítőkként funkcionálnak, a közös értékekről és érdekekről, a sosem működött szolidaritásról szóló mesefilmeket vetítik a pórnépnek.

Két friss történet is ezt igazolja. Az egyik a Ceutában, az észak-afrikai spanyol enklávéban történt minapi migránsinvázió, a másik a Reykjavíkban néhány napja lezajlott népszavazás. Az elsőnél a spanyolok ellen fordult Dél-Európa nagy része (főleg az olaszok), tovább zilálva azt a nemlétező egységet, amelyről a brüsszeli ludak gágognak. A másodiknál az izlandi nép érettsége derült ki, akik ismét elutasították az EU-tagságot. Egy számbelileg kicsi nemzet tisztában van vele, mit jelentenek a brüsszeli diktátumok, és az „egy kis szuverenitásról való lemondás”, s köszönik szépen, nem kérnek belőle. Persze van ennél korábbi történet is: amikor a britek elégelték meg az „egységet”, és szépen kiszavazták magukat az Unióból. De nem lehet indulat nélkül gondolni arra az orbitális hazugságra sem, amely szerint a migrációt „kezelni kell”, és miután Magyarország radikálisabban kezeli a kérdést, megabüntetést akasztani a nyakába, bírósági döntésbe csomagolva.

A legnagyobb tanulság számunkra, hogy az emlékezetes pozsonyi csata óta, amikor a bajor-frank nyugat akart minket letörölni a térképről. Mert mindig is útban voltunk. Mohácsnál a muszlim-török terjeszkedés útjában Bécs felé, a huszadik században pedig – kétszer is – Nyugat és Kelet útjában. Hadd ne soroljuk.

Hanem kevés szó esik a mohácsi csata kapcsán a törökök kegyetlenségéről. A csata után mintegy kétezer hadifoglyot és civil embert mészároltak le különös hidegvérrel. (A szultán is ennyiről írt annak idején.) Ezeknek az áldozatoknak a kihantolása és azonosítása évek óta folyik, és még két évig fog tartani, de azt már tudjuk, hogy – a módszert tekintve – soha Európában hasonló embertelen precizitással történő tömegmészárlásra nem került sor. A négy tömegsírból előkerült, egymásra hajigált áldozatok csontjait úgy kell darabonként szétválogatni, és a csontok súlya eléri a hatvan tonnát! S ezek nem harcban elesett katonák voltak, hanem karddal kivégzett, fegyvertelen áldozatok.

Egyetlen magyar kormánynak sem jutott eszébe, hogy felemlegesse ezt a törökök utódainak. Mi több, Zrínyi Miklós mellett I. Szulejmán szultánnak szobra áll Szigetvár mellett, a Magyar–Török Barátság Parkban.

Amikor az örmények felvetették, hogy az I. világháború idején a Musza Dagh hegyen történt törökök általi népirtást nevezzék néven: népirtásnak, hosszú diplomáciai csörte kezdődött. Sok ország politikai érdekek miatt kerülte a népirtás elismerését, hogy ne rontsa politikai és katonai viszonyát Törökországgal. Akkor az áttelepítést elutasító örmények lázadása robbantotta ki az embertelen fellépést. Bár az örmény áldozatok száma (hatszázezerre–másfélmillióra becsülik a történészek) nagyságrendekkel nagyobb volt a magyarokénál, azért a megbékélés arra is figyelmeztet, hogy feledni sem szabad. És látni kell a történelmi párhuzamokat, a történelmi kontextust, különben nem okulnak a következő nemzedékek.

Kövesdi Károly
forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/mohacs-tanulsaga