A politikus keresi a választóját. A választó keresi a politikusát. Előbbi már beindult. De mielőtt válaszolnánk a második felvetésre, másszunk fel egy nagy dombra, és nézzünk szét a Felvidéknek nevezett gyepűn. Ahol éppen nyárutó van és uborkaszezon...
Szedik az uborkát? Frászt, azt a nagyáruházban veszik meg. Hol van már az az idő, amikor a fólia volt a portfólió! Alig termel itt már valaki valamit. Dél-Szlovákiában egyesek szerint ipari beruházásoknak és hulladékégetőknek kell megágyazni, az a megváltás útja. A zöldséget, gyümölcsöt meg behozzuk.
De már az uborkaszezon sem a régi, mert minden napra jut valami bombasztikus hír. Mindenki kormányra, kormányváltásra, de legalább a parlamentbe készül, állandó a készültség, pedig az imént voltak a választások. Odafentről látszik ám, mekkora a tülekedés. A magyar vezérek is megegyeztek, és egyezségre lépnek, s akkor majd sikerül bejutniuk a parlamentbe. Persze, előbb megkérdezik a választót, mit szól hozzá? De inkább utóbb, hogy mit szólt volna hozzá, ha előbb megkérdezték volna. Azért legyünk rosszmájúak, volt egy nógrádi találkozó is, ahol már szinte mindenki eljutott a majdnem őszinteségig.
Legyünk enyhén optimisták, s próbáljunk megbarátkozni a gondolattal, hogy a kitartók, a megosztók és a trónkövetelők meg fognak egyezni (vagy nem), természetesen a felvidéki magyarok érdekében. A száraz tény mögött azonban adódik néhány, az opportunista optimisták szempontjából elhanyagolható, a pesszimisták és a sültrealisták oldaláról annál kínzóbb kérdés.
Azon túl, hogy a felvidéki magyar politika ugyanabba a folyóba készül ismét beletoccsanni, immár legalább másodszor, illenék tisztázni, milyen állapotban van a felvidéki magyarság. Mit akar egyáltalán? Akar-e valamit? Prosperálni, gyarapodni? És azt hogyan képzeli? Vagy csak őrizni óhajtja a nyelvét, megvédeni a sáncait?
Mert aki csak őrizni és ápolni akar, annak nincs stratégiája a meglevő homokozó csinosítgatásán kívül. Aki csak nem elfogyni akar, az előbb-utóbb elfogy. Ahhoz, hogy ne fogyjunk el, gyarapodni kéne. Ahhoz pedig világos stratégia kellene, nem toldozni-foldozni a meglevő, meglehetősen elrongyolódott mentét.
Inkább kérdezzünk tehát. Hogyan fér bele a nagy összefogásba, hogy a trió egyik vezetője tovább szeretné építeni a bugári szellemiségű pártot? Nem kéne előbb elnézést kérni a felvidéki magyaroktól az évtizedes károkozásért, ami a gyökerekig, a legkisebb közösségekig, családokig megosztotta a magyarságot? Vagy mondjuk a magyar kormánytól, amelyet naponta szapultak? Ha erre gondolt Mózes Szabolcs a kegyetlenül nehéz megegyezést említve, igaza volt. Ha Berényi József is úgy látja, nem kell vágtázni és versenyezni az idővel, mert előbb illik tisztázni néhány „apróságot”, jól gondolja.
Mert ma még teli a padlás kísértetekkel és elvetélt kísérletekkel, amelyeket jó lenne elfelejteni. De felejt-e a felvidéki magyar választópolgár, akit annyiszor átvertek? Meg tudja-e bocsátani, hogy immár harminc éve csak kullogunk az események után, és időnként ugyanott kezdjük, ahol abba se hagytuk?
A késésről jut eszébe az embernek: van az MKP-nak egy tervezete, amelyet idestova hat éve rágnak a molyok. Mi lenne, ha végre előhúznák?! (Ahelyett, hogy a terv kidolgozóját lefokozzák.) Mi lenne, ha egyszer végre kimondanák a vezetésre készülők: az autonómiában képzeljük el a jövőt? Mi lenne, ha végre rájönnénk, hogy a felvidéki magyarságnak nem országos, hanem regionális pártra van szüksége? Olyanra, amilyen például a bajor CSU, amely bár tartományi párt, évtizedek óta megkerülhetetlen tényező a szövetségi kormányban.
Egy deklaráltan is ilyen párt mindenki számára világossá tenné, milyen régiót képvisel. Természetesen minden ott élő ember gondjait felvállalva. De legfőképpen jó lenne már kilépni a kisszerű szerepkörből, amit hívhatunk akár megfelelési kényszernek, akár Stockholm-szindrómának, és nem a többséghez méricskélni magunkat. Szlovákia néhány déli régiójában mi vagyunk a többség. Egyelőre.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/megtalalni-egymast