Ismerős a cím? Nem csoda, ha csak futólag ismerjük az orosz irodalmat, féltucatnyi alkotót tudunk említeni, akik ezt az embertípust helyezték egy-egy alkotásuknak, egész írásművészetüknek a gyújtópontjába...
A teljesség igénye nélkül, erről, a középosztályhoz tartozó, kallódó, önmagával békétlen, magát fölöslegesnek érző figuráról értekezett többek közt Oblomov, Goncsarov, Dosztojevszkij, Lermontov, Turgenyev, vagy éppen Puskin. Szinte a 19. századi orosz irodalom összes klasszikusát megemlíthetjük. Ám úgy tűnik, hogy ennek az embertípusnak a reneszánszát éljük napjainkban is.
De szálljunk le az irodalom magasából a földre. Mondjuk Prágába. Amelynek utcáin szívesen cselleng a magunkfajta közép-európai ember, de az amerikai és a japán is, mert itt igazi sörös-knédlis, kocsmás, békebeli hangulatot talál. Meg régi köveket. Hamisítatlan hrabali, hašeki világot. De lehet, hogy egyre inkább kafkait, mert a világ lassanként arrafelé halad.
Ezt akarja otthagyni több száz cseh férfiember, aki úgy gondolja, hogy elmegy harcolni az orosz–ukrán frontra. Hogy miért? Nos, ez az a kérdés, amelyet normális emberi ésszel nehéz megválaszolni. Mert egy dolog a hazát védeni, de egészen más idegen érdekekért, ideológiáért vagy urambocsá! pénzért gyilkolászni az embertársainkat.
Petr Pavel jelenlegi cseh elnök, azelőtt NATO-s generális (még azelőtt a kommunista rendszer elhárításának a vezetője) hatvan ember kérvényét hagyta jóvá eddig, hogy harcolhassanak az ukránok oldalán. Mint arról mi is tudósítottunk, ez idáig 181 cseh polgár kérvényezte, hogy fegyverrel védhesse a… Mit is? Az ukrán „demokráciát”? Cseh állampolgárként egy idegen országot.
Aztán visszalapozva a régebbi hírekben, kiderül, hogy három évvel ezelőtt 21 év börtönbüntetésre ítéltek egy cseh férfit, mert engedély nélkül, törvényt sértve harcolt Kelet-Ukrajnában. Magyarán: az oroszokkal együtt háborúzott a Donyeck-medencében az ukránok ellen. A mainstreamsajtó szerint a „szakadárok” oldalán, valójában a donyecki oroszokkal, akiknek elegük lett az ukránok rémtetteiből – a saját állampolgáraikkal szemben. Az egykori hivatásos cseh katonát azzal a váddal ítélte el a cseh bíróság, hogy 2014 júniusától 2018 májusáig a szakadár donyecki népköztársaságot védte. Nem ő volt az egyetlen, korábban már többeket „jutalmaztak” 20-21 évnyi börtönnel ugyanezért a bűnért.
Bevallom, elég nehéz követni ezt a logikát. Az egyik embert húsz évre bebörtönzik, a másiknak elnöki aláírással adnak engedélyt lényegében ugyanarra, csak az egyiknek ezen, a másiknak azon az oldalon adatott meg a kecsegtető lehetőség, hogy mielőtt fűbe harapna, más embereket a másvilágra küldjön.
A külföldi zsoldosokról szóló hírek természetesen nem jelentenek újdonságot, szinte minden kontinensről találunk mind az ukrán, mind az orosz hadseregben „tanácsadókat”, orvlövészeket, de egyszerű gyalogosokat is. Ahogyan fegyverekből is számolatlanul érkeznek a szállítmányok mind Putyinnak, mind Zelenszkijnek. Hogy még kerekebb legyen a történet, Nyugat-Európába több orosz kőolaj és gáz vándorol, mint a háború előtt, igaz, átcímkézve. Aki pedig nem hazudik, hanem nyíltan akar kereskedni (mert mondjuk rá van szorulva), azt elátkozzák és kiközösítik.
A cseh példa mindazonáltal elgondolkodtató. Mi sem lenne könnyebb, mint a jót és a rosszat, a gonoszt és a békegalambot, az agresszort és a honvédő hőst állítani szembe egymással. Csak hát tudjuk, hogy semmi sem fehér és fekete, az orosz agressziónak megvoltak az előzményei, és tudjuk – bár a fősodratú liberális sajtó agyonhallgatja –, hogyan hagyta magát Putyin belelovalni ebbe a háborúba.
De ezt már számtalanszor hallottuk, ezért maradjunk a száztornyú Prágában. Amely ezzel a büntetem–jóváhagyom hozzáállással lényegében azt deklarálja, milyen hazug lett a világ. S némileg azt is, mennyi a fölösleges ember, akinek nincs normális életcélja. Igaz, ez már nem a cél nélkül tévelygő, talán csak unatkozó orosz középosztály. De azért gondoljunk bele, a testvérháborúban egymást ölő két népet nem kellene inkább békíteni, mint egymás ellen tüzelni?
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/folosleges-emberek Az írás megjelent a Magyar7 2024/45. számában.