Hazánk, Európa – írta Fábry Zoltán, a felvidéki magyar humanista vagy hatvan évvel ezelőtt, amikor még a kágéesté sátra alatt nem volt szokásban Európát emlegetni...
Nagyjából akkoriban (valamivel korábban), amikor Brezsnyev elvtárs összevonta az egyébként is összenőtt szemöldökét, és a tiszacsernyői vasútállomáson tartott „elvtársi, demokratikus” és természetesen „baráti” találkozó végén odavágta Dubček elvtársnak: „Éto vase gyélo!”, és sietve elfoglalta Csehszlovákiát. Tankokkal, repülőkkel, megfelelő mennyiségű gyalogsággal. Amivel a csehek és a szlovákok közös állama még mindig jobban járt, mint Magyarország, ahol tetemes véráldozattal járt az ötvenhatos „baráti” szomszédolás.
Nagyot fordult a világ azóta. Ma már nincs szükség tankokra és repülőgépekre. Elegendő a migránsgyalogságot ráereszteni Európára, elsősorban annak nyugati felére, amely együgyű boldogsággal és nem lankadó lelkesedéssel húzza magára a megszállók seregeit. Megágyazva egy hosszú, ki tudja, meddig tartó megszállásnak, amely vélhetően tovább fog tartani, mint a szovjet-orosz néhány évtizedes „baráti” jelenlét.
Ez a megszállás végzetes lesz „hazánk, Európa” számára, bármennyire is tapsikolnak a liberálbolsevik haladárok.
Ők talán még nem tudják, de az iszlám sarija törvényeire konvertáló Európában, ahol a déli harangszót hamarosan felváltja a müezzin hangja, bizony ők is sorra kerülnek. Meg a gyermekeik, meg az unokáik. Míg az orosz szoldátok megmaradtak a laktanyákon belül, a mostani megszállók lassan, de biztosan átveszik az utcát, a kultúrát és a hatalmat.
Hogy mi itt, Közép-Európában milyen Európát képzelnénk el magunknak, az Brüsszelt, Berlint és Párizst jottányit sem érdekli. Igazodást várnak el, nem véleményt. Pedig volnának iránytűk, figyelmeztetések, amelyek arra valók, hogy ráébresszék a brüsszeli helytartókat, merre kéne haladni. Feltéve, hogy egyáltalán érdekli őket, milyen jövőt szánnának a gyermekeiknek, unokáiknak.
Az iránytűk és a figyelmeztetések erdejében nem sokáig kell bolyonganunk, hogy megtaláljuk azokat az útjelző táblákat, amelyek mutatják, merre nem szabadna haladni. A táblák zöme a késes-lövöldözős-robbantgatós-gázolós iszlamisták tetteit jeleníti meg, hiszen alig múlik el nap anélkül, hogy nyakakat nyiszálnának el, járókelőket szurkálnának meg a nagyvárosi utcákon az „ismeretlen indítékú” honfoglalók. Akikkel szemben türelemmel kell viseltetni, hiszen szegénykéim háborús országokból özönlenek ide. Majd amikor felveszik a fájdalomdíjat, halált megvető bátorsággal hazaruccannak nyaralni vagy egy kis rokonlátogatásra az afgán hegyek közé.
A kegyetlen német hivatal azonban nem lacafacázik, „a törvény szigorával” csap le rájuk. A minap is huszonnyolc migránst pakoltak fel egy repülőre és toloncoltak haza, ezereurós honoráriumot nyomva a zsebükbe a hamuba sült pogácsa mellé. Képzelhető, mekkora visszatartó ereje lehet ennek az indulásra kész tömegek szemében!
Akiket nem zsuppolnak haza, azokat az elhülyült Nyugat megpróbálja integrálni. Például úgy, mint a belga Leuvenben, ahol az egyik helyi gimnáziumban a felső osztályosok kötelesek arabul tanulni. A „társadalmilag hasznos” lépés mögött senki ne keressen politikai szándékot, mindez azért van, hogy „fejlesszék a nebulók képességeit”.
Mert gondoljunk csak bele, mekkora intellektuális kihívás – legalábbis ezt állítja a Szentháromságot a nevében hordozó intézmény (Heilige-Drievuldigheidscollege) igazgatója –, hogy a diákoknak egy nem indoeurópai nyelvvel kell megbirkózniuk!
Vélhetően megduplázódnak az agytekervényeik. Erről már csak az juthat eszembe, mennyire imádtuk annak idején az orosz nyelvet. Meg hát az is, hogy Brüsszelnek mennyire fontos az őshonos kisebbségek védelme, azok nyelvi jogainak törvénybe foglalása. Röviden szólva: semennyire.
Mindeközben a római világítótoronyban felismerve a helyzet tarthatatlanságát, humánusan próbálják kezelni a migránskérdést.
A Leyen által lóvá tett Meloni kormánya azzal a bomba ötlettel állt elő, hogy Albániába küldi a migránsokat, akik az olasz partoknál érik el Európát. Olasz pénzen épült, olasz fenntartású lágerekbe zsuppolják, az Unió határain kívülre telepítve, a migránsokat.
A gyengébbek kedvéért jegyezzük meg, hogy Albánia földrajzilag Európában van, így a migránsok itt lesznek Európában, csak éppen a kerítésen kívül.
Ugyanezért Magyarországot óriási büntetéssel sújtotta az Európai Bizottság meghosszabbított karja, az Európai Bíróság.
Szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Természetesen a tündérmese se hiányozhat napjaink nagy európai kultúrköréből. Az ötvenegy éves Mária Lujza norvég hercegnő egy kétméteres feketéhez, egy „spirituális guruhoz” (rossz nyelvek szerint szélhámoshoz) ment feleségül. A fickó „alternatív gyógyítónak és sámánnak” nevezi magát. A fjordok között tartott háromnapos pompázatos lakodalom révén a nagy tudású (nagy természetű?) óriás bekerült egy európai királyi családba. Amely így példát mutat befogadásból nekünk, csökött, maradi, a haladás ellen kapálódzó, földhözragadt jobbágyoknak.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/europai-iranytuk