Csodálatos ez a virtuális, képzeletbeli világ, amely felé öles léptekkel haladunk. Miközben a háttérhatalom boszorkánykonyhájában készül a mesterterv, hogy kivonják a készpénzt a forgalomból, és marad helyette a virtuális valuta, egész generációk érzékenyítése folyik...
Amit ebből egyelőre érzékelünk, az a bankkártyák, az okostelefonok egyre kiterjedtebb egyeduralma, az applikációk térfoglalása. Történik mindez azzal a mézesmadzag-huzigatással, hogy könnyebbé, egyszerűbbé teszik az életünket. Úgymond komfortosabbá. Meg költséghatékonnyá. Van még néhány érv, amelyek most nem jutnak eszembe. Nem kell számolgatni, csekkeket befizetni, sorakozni a postán, aprópénzt hajigálni a különféle automatákba, pénztárak előtt kígyózó sorokban ácsorogni.
Természetesen ezzel egyidejűleg nő az ellenállás is, hiszen az emberek egy része nem hajlandó lemondani a készpénzről, amit a kezébe vehet, és nem a bankok forgatják. Nem véletlen, hogy több ország latolgatja a készpénzhasználat jogát beépíteni a nemzeti alkotmányába.
A korábban születetteket néhány évtizede akkor érte az első sokk, amikor minden munkaadónál valamennyi alkalmazott köteles volt számlát nyitni, mert „bezárt a kassza”, és el lehetett felejteni a borítékban lapuló bankókat meg a fizetési szalagot. Aztán az idősebb generációt kezdték átnevelni, majd később nyomás alá helyezni, hogy a nyugdíjukat küldessék számlára. Nincs többé pénzespostás, az annak adott borravaló apró öröme. Lett ehelyett a gyerekek, unokák számára pluszfeladat, a pénzkivétel.
Automaták mindenütt
Most pedig ott tartunk, hogy a nagyáruházaknál dolgoztatnak bennünket, mert maradt ugyan néhány pénztár, de azok többsége fölött piros lámpa világít, jelezve, hogy nem ül ott senki, tessék az automata pénztárhoz fáradni, és pakolászni az árut, miközben többször hívni kell valakit, mert a gép az orrunk alá dörgöli: „ismeretlen áru”. Jön az eladó, bepötyögteti a kódot, és fut a következő vevőhöz, aki kettővel odébb szentségel. Ahelyett, hogy a pénztárnál ülne, felügyel, irányít, és morgolódik, milyen csököttek vagyunk, hogy a legegyszerűbb műveleteket sem tudjuk megtanulni.
Ez utóbbi különösen felháborító, hiszen amióta világ a világ, az eladók és a kiszolgáló személyzet dolga volt, hogy kezeljék a pénztárat. Ehelyett több helyen kezdik bevezetni a teljesen automatikus bevásárlást, amikor a vevő mindent köteles maga elvégezni, a boltba lépéstől kezdve, a fizetésen keresztül a kilépésig. Miközben élő emberrel nem találkozik. Ha bajba kerül, állhat, mint szamár a hegyen.
Jellemző a bankokrácia elhatalmasodására, hogy például a szlovák fővárosban néhány éve olyan parkolóautomatákat szereltek fel, amelyek nem fogadnak el készpénzt (érmét), csak bankkártyával lehet fizetni a parkolásért. Mondjuk egy euró ötven centet kénytelen az autós a bankon keresztül intézni. Akinek valamilyen atavisztikus ragaszkodás miatt nincs okostelefonja, az ugyancsak állhat, mint az a bizonyos hosszúfülű állat a hegyen.
Az egyre elterjedtebbé váló internetes vásárlás sem teszi lehetővé a vásárlónak, hogy kézbe vegye, megnézegethesse az általa választott árut. Interneten rendeli a cipőt, majd amikor átveszi a futártól, és kicsomagolja, döbben rá, hogy szorít, vagy lötyög a lábán. Persze, nem mindenki vásárol ruhát, inkább olyan használati cikkeket, amelyeknél nem kap zsákbamacskát. Nem is lenne ezzel gond, csak éppen az az ősi emberi kapcsolat vész el, amit mondjuk egy piaci, kis bolti vásárlás jelentett, ahol szót lehetett váltani, emberi kapcsolatot ápolni. Talán erős a kifejezés, de az elembertelenedés egyik eklatáns példája a személytelen vásárlás.
Minap egy budapesti benzinkúton iszogattuk a kávét, amikor hangos szóváltásra lettem figyelmes. Egy hölgy ácsorgott a pénztár előtt, és méltatlankodott, hogy nem tud fizetni. Az eladó szabadkozott, nem tehet róla, lefagyott a „rendszer”. A hölgynél nem volt annyi készpénz, amennyibe a tankolás került, így kénytelen volt várni. Távozásunkkor még mindig ott tipródott és szentségelt, miért hordana magánál nagyobb összeget, amikor ott van a bankkártya. A csapdahelyzetet nem ő okozta, hanem a „rendszer”, amely tökéletlen és megbízhatatlan. Tavaly például Spanyolország „fagyott le”, ahol áramkiesés miatt szinte megbénult az ország.
Ennél durvább példákat is említhetnénk. Amikor a világjárvány idején a kanadai kamionsofőrök blokád alá vették a határátkelőhelyet, mert a kötelező oltás hiányában nem engedték át őket a határon, a kanadai kormány egy drasztikus döntéssel oldotta fel a helyzetet: zárolta a sofőrök számláját. Magyarán: hiába van pénzed, ha valahol fönt úgy döntenek, hogy nem használhatod. A tiéd ugyan, de bármikor elvehetik. De talán emlékszünk még a görögországi botrányra, amikor a polgárok nem tudtak készpénzt felvenni az automatákból, mert a kormány „elzárta a csapot”. A csődhelyzet ismét az egyszerű embereken csapódott le, hiszen ha az embernek nincs pénze, még kenyeret sem tud venni a családnak.
Digitális pénz
Most pedig ott tartunk, hogy az Európai Parlament hamarosan szavazni fog a digitális euró bevezetéséről. Ami, tegyük hozzá, nem szakpolitikai döntés, hanem a hatalom diktátuma. Hiába várnánk, hogy például népszavazást tartsanak róla, néhány politikus (és a mögöttük irányító) bankár úgy dönt, hogy ne legyen pénzünk, csak számlánk, és kész. Ilyen egyszerű ez a demokráciában.
A digitális euró alapvetően változtatná meg a pénz természetét: olyasmiből, amit a polgárok birtokolnak és ellenőriznek, olyasmivé válna, ami megfigyelhető, korlátozható, vagy akár visszatartható. Egy központosított, állam (vagy államok feletti, központi hatalom) által kibocsátott digitális valuta megteremtené a tranzakciók nyomon követésének, korlátozásának és a hozzáférés megtagadásának a lehetőségét. És itt már a polgári szabadságjogok lábbal tiprása következhet.
De ne legyünk rosszindulatúak. Lehet, hogy nem az emberek ellenőrzésére, a terrorizmus finanszírozásának meggátolására (ami gyakori érv) lépik ezt meg. Lehet, csak arról van szó, hogy a bankokban levő pénz fedezete már csak a töredéke a valós, kézzel fogható készpénznek. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a magamfajta gyalogember évek óta nem fogott a kezében ötszázeurós bankót, és amikor kétszázassal akartam fizetni egy pozsonyi élelmiszerboltban, kisebbfajta riadalom tört ki az eladók között. Összevissza szaladgáltak és percekig vizsgálták, miféle papírt akarok rájuk tukmálni.
Játék vagy hasonulás?
A legnyugtalanítóbb az egészben, hogy már a gyerekeket, a kisiskolások korosztályát kezdik rávezetni a „pénzügyi tudatosságra”, a „biztonságos digitális pénzkezelés fontosságára”. Szó se róla, a gyerekeket meg kell tanítani az értékekre, azonban korántsem biztos, hogy a pénz a legnagyobb érték az emberi világban. Olyan ez, mint amikor a türelmetlen nacionalizmus azt állítja, hogy az államnyelv önmagában értékesebb az anyanyelvnél, felette áll a valódi tudásnak, tehetségnek, és a legfontosabb a számbeli kisebbségben élő nebulók majdani érvényesülésében. Vagyis egy alig burkolt politikai célt próbálnak (sajnos, sikerrel) ráerőltetni a gyerekekre és a szüleikre.
Hogy is mondja Csányi Vilmos etológus? A kisgyerekek számára fontosabb a sárban hempergés, a nadrág elszakadása, mint a társadalom felnőtt egyedeihez való hasonulás. Miféle generációt nevelünk, ha a bankokráciát a természet fölé/elé helyezzük számukra, ha hat-hét évesen le tudnak tölteni applikációt, de nem tudják megkülönböztetni a tyúkot a kecskétől?
Rohanó világunkban előbb a természettől szakadtunk el, majd egymástól, most pedig bebetonozzuk a felépítményt, az ok elé soroljuk a következményt, és a feje tetejére állítjuk a világot.
A másik, nem kevésbé veszélyeztetett generációt az öregek jelentik. Az okostelefonnal, a digitalizált mindennapok kihívásaival tulajdonképpen kizárjuk őket a társadalomból. S erre nem szolgálhat mentségül a kényelem, a haladás vagy a „közösséginek” hazudott érdek, aminek vajmi kevés köze van a közösséghez. Ami végső soron a kiválasztottak kasztját szolgálja.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/aktualis/digitalis-diktatura Megjelent a MAGYAR7 18. számában.