Sosem jártam Amerikában. A hátralevő éveim során valószínűleg nem is fogok. Túl messze van, túl nagy, és jó ideje, körülbelül Kennedy elnök meggyilkolása óta inkább taszítja, mint vonzza az embert… 

Bár amióta fejek hullanak a porba vagy a templom kövére, már az is megfontolandó, hogy Párizs, Provence, Firenze vagy Salzburg marad-e a bakancslistán. A nyugati világ kezd egyre veszélyesebb vidékké válni, hiszen nem az önfeledt kultúrszomj csimborasszója úgy bámulni a Colosseumot, hogy közben arra gondolsz, hátba szúrhat vagy átvághatja a torkodat valami vadállat. Vagy erőltetni a fantáziád, milyen lehet Michelangelo Dávid-szobra a ráborított lepel alatt. Mert kétségeink ne legyenek, ennek is eljön az ideje.

De vissza Amerikába, amely valamikor az ígéret és a korlátlan lehetőségek hazája volt. Ahová kalandos természetű dédatyáink elhajóztak kohót fűteni, vasúti síneket lefektetni, vagy égbe kapaszkodó felhőkarcolók állványain imbolyogni, hogy az itthon maradt asszony földet tudjon venni. Legalább annyit, hogy hazatérve megéljen belőle a család, és a gyerekek is örököljenek valamit.

Ahol röpke egy évszázad alatt intézményesült a liberális kultúrfölény, vele a cenzúra, és ma már néhány ember kezében összpontosul a szólás- és véleményszabadság. Ahol emberek tömegeit uszítja egymás ellen a népbutító hazugságba göngyölt féktelen hatalomvágy, ott normális embernek egyre kevesebb a keresnivalója. Ott csak morzsáit találná a régi jó Amerikának.

Sokat gondolok arra, vajon hol rontották el, kik lopták el Amerikát? Faulkner, Hemingway, Mark Twain Amerikáját.

Csak egy példa a sok közül. A filmművészet valamikor a kezdet kezdetén művészet volt, nagy M betűvel. Ebből bújt elő a filmipar, és ahogy csúszott lefelé a lejtőn, lett belőle egyre inkább show, filmcirkusz, filmbiznisz. Napjainkra kultúrszenny és világokat elborító szemét. Amely mára nemcsak a gondolkodásról, az ízlésről szoktatta le az amerikai milliókat, hanem a maradék józan eszüket is sémákba és klisékbe gyömöszölte. Levitte az alantas ösztönök szintjére, ahol a szabadságnak nevezett káosz vibrál, és az adrenalin borítja el az agyat. Miért fontos ezt kiemelni? Mert minden nemzet, nép, gyülekezet alapja (a hiten kívül, bár ez napjainkra marginalizálódott) az a kulturális érték, amelyet generációk alkottak meg.

Amikor azt olvassuk, hogy az amerikai elnökválasztásra tizenhétmilliárd dollárt kalapoztak össze jó emberek, először beleszédülünk, aztán elgondolkodunk: miféle demokrácia ez?

Miféle esélyegyenlőség? Ilyen erővel pénzfeldobással is választhatnának elnököket, szenátorokat, bírókat, vagy akár falusi serifet is. Vagy úgy, hogy ki tesz több pénzt a kalapba. Tévedés ne essék, a mostani elnökválasztásnál sem elsősorban a két elnökjelölt személye volt az igazán fontos. Trumpot lehetett szeretni és gyűlölni, extravaganciája sok embernek csípte a szemét. Ellenfele, Biden, aki úgy futkosott, mint egy Duracell elemekkel megspékelt villanycickány, már a bohózat kategóriájába illett.

Nem róluk szólt a történet, hanem a gazdagok és a szegények, a haza és a hazátlanság harcáról, s hogy a háttérhatalom visszaszerzi-e megingott pozícióit. El tudja-e hitetni a világgal, hogy a négyéves republikánus elnökség csak kisiklás volt, amit többé nem lehet megismételni, mert az érdekeik ellen való.

Agyő, Amerika! Bár ezen az őszön még fogadtam Trump győzelmére, remélve, hogy – ha hajszállal is, de – felülkerekedik a józan ész ebben az Augiász-istállóban, hogy akad néhány igaz ember, aki felismeri, a szakadék felé tántorog a világ egykor legcsodáltabb országa, és ezt ideje megállítani. Legközelebb már egy centet sem adnék a jenkik józanságáért. Most már csak szurkolni lehet nekik, hogy ne süllyedjenek végleg a káoszba, és visszataláljanak az emberi értékekhez, amiket egyre nagyobb erővel gyűr maga alá néhány ember kapzsisága, és az azzal járó fékeveszett agymosás.

Donald Trump megpróbált visszafordítani egy káros folyamatot. Az ismert okok miatt beletört a bicskája.

A mohóság nem engedi, hogy Amerika egy szabad nemzetté váljon – talán soha nem is volt az –, tovább kell építeni a nyitott társadalmat, amelyet majd szépen becsuknak, és a kulcsot a bamba milliók szeme láttára – a BBC egyenes adásában, vagy egy show-műsorban – jó messzire elhajítják.

Lelkük rajta. Hanem amilyen messzire van, olyan közel esik Amerika. Némi fáziskéséssel – amit a virtuális világ felgyorsított – ide is begyűrűzik, ami ott van. Van pár évünk, hogy felkészüljünk.

Kövesdi Károly
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/47. számában.