„Isten jóságának köszönhetően hazánkban megvan a három kimondhatatlanul értékes dolog: a szólásszabadság, a lelkiismereti szabadság és az óvatosság, hogy ezeket soha ne gyakoroljuk.” (Mark Twain)...
Amerika pechje, hogy ott maradt az ellenpólus, Iván nélkül, akihez viszonyítani lehetett a konzumidióta társadalom nagyszerűségét. Ráadásul elhitte a Fukuyama által jósolt elmebeteg víziót, hogy a liberális demokrácia hatalomra jutásával véget ér a világtörténelem. Milyen ismerős! Ezt szajkózták a kommunisták is, akik világforradalomról álmodoztak, és a történelmi álom végső diadalát sulykolták belénk évtizedekig: „…és nemzetközivé lesz holnapra a világ”. Nem nehéz látni a hasonlóságot a kommunista és a neoliberális ideológia között, amely mindig a nemzetközi közösség „boldogítását” tűzte a zászlajára, nem törődve azzal, van-e igény erre a „boldogságra”.
Nem tudom, mikor döbben rá az amerikai társadalom, milyen játékot űznek vele. Talán soha, vagy ha igen, túl későn, és igen nagy áron. Talán túl hatékony volt és túlságosan beleette magát az amerikai ember génjeibe a hazug, önámító, butító terápia.
Egyeseknek talán túlzónak tűnhet ez a lesújtó vélemény, ám a ránk zúduló hírözönben láthatjuk, milyen irányt vett az amerikai jólét, amelynek csúcsán ott van a már kezelhetetlen erőszak. Amerikában nem múlik el nap anélkül, hogy ne hallanánk az újabb és újabb tömeggyilkosságokról. A magyarázat, hogy könnyen lehet lőfegyverhez jutni (mert az alkotmány biztosítja a fegyvertartás jogát), túságosan szofisztikált és félrevezető. Más országokban is vásárolnak az emberek fegyvert, de arányait tekintve ekkora mértékű erőszak sehol sem fordul elő. (E sorok írásakor valahol 160 tömeggyilkosságnál járnak az évből eltelt négy hónap alatt.)
Kérdezd meg az időseket!
Az amerikai ifjúság frusztrált, értéktelen hollywoodi szubkultúrán nevelkedett tömegei, a polgároknál felhalmozódott rengeteg fegyver, a mélyállam és az establishment közti ordító szakadék egyre mélyül. Ráadásul – mint a Wall Street Journalban nemrég közzétett statisztika mutatja – az előző néhány évben összeomlott az „amerikai szellem”. 1998 óta azon amerikaiak aránya, akik számára fontos a patriotizmus, 70%-ról 38%-ra csökkent. Azok aránya, akiknek fontos a vallás, 62-ről 39 százalékra. És míg 1998-ban 59 százaléknak volt fontos a gyermekvállalás, mára ez az arány a felére (30 százalékra) esett vissza.
Ez egy beteg társadalom görbetükre. Hiába lengeti a szél szinte minden kert végén, ház előtt a csillagos lobogót, üresen, tartalmát veszítve csattog. Ezt innen, Közép-Európából persze nem látni, de felelősen gondolkodó és aggódó amerikaiak mondják.
Rod Drehertől olvashattuk nemrég: „Mi, amerikaiak kétségbe vagyunk esve, erőszakosak vagyunk, drogozunk, de mégis annyira biztosak vagyunk az életmódunkban, hogy a kormányunk dollármilliókat költ arra, hogy diszfunkcionális megoldásainkat terjessze a világon.” Ugyancsak őt idézve: „A fiatal magyaroknak, akik idealizálják az Egyesült Államokat, akik ugyanazt akarják megvalósítani, ami az USA-ban van, szembe kell nézniük a valósággal. Amerika beteg és diszfunkcionális, egy olyan elit osztály vezeti, amely a saját népe ellen fordult. Kultúrharcot hirdetett azon amerikaiak ellen, akik konzervatívok, vallásosak, akik a természetes családban hisznek, vagy elutasítják a woke-izmust. Az amerikai uralkodó osztály – a kormányzat, a nagyvállalatok, Hollywood és mások – kultúrharcot hirdetett ellened. Nem hiszed? Kérdezd meg az időseket, azokat, akik éltek a kommunizmus alatt. Ők már láttak ilyet.”
És ezt a társadalmi modellt, ezt a kiüresedett, a közösség ellen forduló, annak erkölcsi és kulturális alapjait felszámoló ideológiát szeretné ráerőltetni Joe bácsi az egész világra. Az idén március 28-án az USA Nemzetközi Fejlesztési Hivatala (USAID) közzétette új kezdeményezését, amely a „jogállamiságot” segítené nemzetközi szinten. A kormányzati hivatal szerint segíteni kell azt az „ötmilliárd embert, akinek az igazságosság iránti igénye nincs kielégítve”. De kinek az igazságossága?
A dokumentum orwelli nyelvezete nyújt néhány támpontot: az „inkluzív és igazságos fejlődést” hivatott segíteni.
Magyarul: az amerikai kormányzat fokozni akarja támogatását a szivárványforradalmak gyakorlatában, és kész ráerőltetni a liberális eszményt az egész világra.
Ez az „igazságosság” természetesen magába foglalja az LMBTQ-jogokat, és a transzneműek vágyait a család és a szélesebb közösség jogai fölé helyezi. Vagyis az Egyesült Államok továbbra is azon dolgozik, hogy globálisan terjessze a saját kulturális forradalmát, miközben annak valódi céljait a bürokrácia kacifántos nyelvezetébe csomagolja.
Átlépni a Rubicont
A Tablet nevű online magazinban jelent meg nemrég Jacob Siegel esszéje, aki arról írt, hogy az amerikai kormányzat, a nagyvállalatok és az amerikai uralkodó osztály más tagjai összefogtak, hogy megszilárdítsák a hatalmukat. Teszik ezt a dezinformáció és az álhírek elleni küzdelem álcájába burkolózva. „Legfőbb vezérelvük, hogy csak ők lehetnek hatalmon – írja Siegel. – Ha bármilyen másik csoport kerülne hatalomra, minden haladás és remény odalenne, a fasizmus és a barbarizmus sötét erői térnének vissza a földre. Valójában a kormányzó párt tekintélyének bármilyen kikezdése, ami az uralkodó osztály érdekét érintené, úgy lesz beállítva, mint a civilizációra leselkedő egzisztenciális veszély.”
Siegel szerint az Egyesült Államokban egy új kormányzati rendszer van születőben, amelynek egyértelműen fasiszta és totalitárius jellemzői vannak.
Sok történelmi pillanat fér bele egy ember életébe. Világosan emlékszem arra a döbbenetre, amikor lelőtték J. F. Kennedyt, az USA elnökét. A másik, kevésbé brutálisnak tűnő történelmi eseményre nemrég került sor. Tucatnyi fekete autó konvoja szállította a texasi bíróságra Donald Trump volt elnököt. Ilyen azelőtt soha nem fordult elő! Elnökgyilkosságok, merényletek korábban is voltak, de arra nem volt példa, hogy egy bíró úgy vadásszon az USA elnökére, hogy nyilvánosan kérkedik vele, s nem rejti véka alá, hogy előbb-utóbb „elkapja”. Az USA-ban tehát ismét sikerült átlépni a Rubicont.
Tanulságos cikk jelent meg nemrég a Do Rzeczy című lengyel lapban. A szerző, Lukasz Warzecha szerint a mostani háborúban nem Budapest helyezkedik óvatos álláspontra, hanem Varsó túlozza el a hősködést. Warzecha elmondja a lengyeleknek, hogy a legtöbb kritikus elfelejti a magyarok meghatározó történelmi emlékét, az 1956-os forradalom szovjetek általi eltiprását. Hangsúlyozza, ilyet a lengyeleknek sosem kellett átélniük, hiszen „a Szolidaritás akciójára már akkor került sor, amikor a Szovjetuniónak már nem volt akkora mozgástere”. Felemlíti, „nem lehet csodálkozni a magyar kormány békepártiságán, hiszen a magyarok még emlékeznek rá, amikor ´56-ban az amerikai irányítású Szabad Európa rádió azt üzente a magyaroknak, lázadjanak fel a kommunisták ellen, és tartsanak ki. Ehhez amerikai segítséget ígértek, ami sosem jött”.
Magyar történelmi tapasztalat, hogy nem mi hagytuk cserben a barátainkat, hanem a „barátaink” minket. A barátság, szövetség szavak egyébként rég le lettek járatva.
A lengyel szerző cikke felidézi számunkra a két évvel ezelőtti eseményt, amikor az amerikai hadsereg pánikszerűen kivonult Afganisztánból, cserben hagyva a szövetségeseiket, azt az országot, amelyet Joe bácsi „demokratizálni” szeretett volna. Néhány óra leforgása alatt kiderült, mennyire értelmetlen volt az egész, amikor a Talibán átvette a hatalmat. Azóta valahogy halkabban szól a nóta az „afganisztáni emberi jogokról”.
Ugye emlékszünk még Angela Merkel lehallgatására? Nem Kína, nem Oroszország, hanem egy szövetséges, baráti nagyhatalom volt kíváncsi a német kancellár titkaira.
Néhány év elteltével eljutottunk odáig, hogy a soros német kancellárt, Olaf Scholzot le sem kell hallgatni, szó nélkül teljesíti a „baráti kérést”. Zokszó nélkül vágja haptákba magát, és veszi tudomásul, hogy nem lesz több orosz földgáz és kőolaj, s ezentúl az energiaárak sem lesznek barátságosak. A költségesen megépült, a német ipar számára létfontosságú Északi Áramlat csővezetékének felrobbantása, amelyet Joe volt olyan balga, hogy előre kikotyogott, nem arról árulkodik, hogy a nagy testvér visszafogná magát. Még csak nem is palástolja szándékait, keresztülgázol mindenen és mindenkin, aki az útjában áll.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/nagyvilag/a-vilag-joe-bacsi-szerint-ii-resz