A címben szereplő Joe bácsi nem azonos azzal az árnyékkapkodó öregemberrel, akinek már az is gondot jelent, hogy balra vagy jobbra távozzék a szónoki pulpitusról, miközben valami fatális elrendelés folytán őt tolták fel a világ (egyelőre) legfejlettebb birodalmának elnöki székébe. És a legújabb hírek szerint jövőre, 81 évesen, ismét szeretne elnök lenni. Ami azt jelenti: sokan szeretnék, ha elnök lenne. Sokan meg nem...
Soha ne felejtsd el, ki jelenti az igazi veszélyt a világra!” (Ismeretlen kínai propagandista)
Ez a régi Joe ifjúkorom vicclapjának, a Lúdas Matyinak az Egyesült Államokat megszemélyesítő ikonikus karikatúrája volt Ivánnal együtt, aki a Szovjetuniót szimbolizálta. Általában a címlapon szerepeltek és vitatkoztak egymással. Az idősebb korosztályból talán még sokan emlékeznek rájuk. Az Amerikát és a Szovjetuniót parafrazáló két figura közül természetesen mindig Ivánnak volt igaza, azért is, mert az övé volt az utolsó szó, s mert ő volt a „miénk”, míg Joe a rohadt imperialista Nyugat arca.
Számunkra azért Joe volt a szimpatikusabb, mint az „ideiglenesen” nálunk állomásozó Iván, így a vicclap primitív propagandája nemigen teljesítette küldetését.
De hol van már a tavalyi hó? Iván birodalma időközben megszűnt létezni, és visszazsugorodott Oroszországgá. Történelmi tapasztalat, hogy amelyik birodalom egyszer megroggyant, nehezen tudja magát újra összeszedni. Joe országa pedig megmaradt annak, amivé a második világháború után vált: a beképzelt, pöffeszkedő, mindent és mindenkit irányítani akaró világcsendőrnek. Ráadásul egy egyre inkább szétzüllesztett, filozófia nélküli, kulturálisan lebutított társadalommal, amely önmagát emészti fel, miközben el van telve a saját nagyszerűségével.
A világ folyamatosan változik. Eddig tartott az Európából és a világ minden tájáról bevándorolt tudósok, szakemberek, szorgos munkások által megépített amerikai álom, amelyet úgy csodált mindenki a szocialista karámban. A rajta lógó paraziták, a (természetesen nem létező) háttérhatalom vérszívóinak köszönhetően azonban ma már nem képes megújulni, kifulladva kapkod levegő után. Az USA kiüresedett, veszélyes ideológiák pókhálója szőtte be (quer-elmélet, Black Lives Matter, cancel culture, LMBTQ és a jó ég tudja, milyen mozgalmak), és egy elszabadult, ormótlan tankhajó irányíthatatlanságával sodródik egy új totalitarizmus felé. Ha nem leszünk észnél, a farvize magával ránt bennünket is.
Ráadásul az amerikai közvélemény elfogadta, legalábbis normálisnak tartja a csendőrszerep jogát.
Míg a vietnami háború ellen tömegesen tiltakoztak az amerikai fiatalok, és fellázadt a beatnemzedék, a fiatalok tömegével égették el a katonai behívót, napjainkban már alig éri el az amerikai fiatalok ingerküszöbét, ha az USA bevonul valamelyik távoli országba „demokráciát csinálni” (akár ENSZ-felhatalmazás nélkül is). Mindaddig, amíg amerikaiak tömegei nem válnak áldozattá. Most például nem kell részt venniük az Oroszország elleni keresztes háborúban, ezért nem fáj nekik a távoli európai pusztán dúló öldöklés. A pusztító háború költségeit azonban megfizettetik velük, ráadásul a megtérülés reménye nélkül.
Jó üzlet 66 milliárd dollárért
Az amerikai nép, úgy látszik, nincs tisztában vele, hogy az USA a két testvér szláv nemzet háborújában néhány multimilliárdosnak (palagáz- és olajmágnásoknak, fegyvergyárosoknak, ukrán termőföldet szerző „befektetőknek”, s természetesen a mohó részvényeseknek) a zsebét tömi, miközben ukrán és orosz fiatalok tömegei halnak meg a demokrácia, az emberi jogok még nagyobb dicsőségére. Az ukrán és orosz életek azonban Joe bácsinak nem számítanak. A propaganda fel-felfoszló szövete mögött néhány politikus azért néha csak elszólja magát, milyen jó üzlet a háború.
„Mindössze 66 milliárd dollárért vettünk magunknak egy háborút Oroszországgal, amelyben nem amerikaiak, hanem ukránok halnak meg. Ez egy kiváló üzlet.” (Jack Keane tábornok). Míg a világ békésebbik fele felszisszen, mennyi pénzt áldoz Amerika (és az Európai Unió) az ukrajnai testvérháború elnyújtására, az amerikai polgár a sokszoros nyereség láttán hajlamos elhinni, hogy ez így van jól, hiszen a fegyvergyárak amerikai munkáskezeknek adnak kenyeret. A béke és a jog dicsőségére.
Míg a hatvanas-hetvenes évek Ivánja és Joe-ja hetyke volt és fiatal, és hitt valamiben, ma már bátyuskák, illetve vénemberek.
Sokan leírták, hogy az USA dominanciájának a végnapjait éli. Utolsó próbálkozásként, miután a világ legkülönbözőbb pontjain próbálta megvetni a lábát, és kapta sorra a pofonokat (Korea, Vietnám, Afganisztán stb.), áldozta fel amerikai fiatal életek ezreit, még megpróbálkozik Európát a vazallusává tenni azzal, hogy a földrajzi Európát, Oroszországot és az EU-t kettéválasztja, s mindkettőt tönkreteszi. Legalábbis meggyengíti. Csak hát vessünk egy pillantást a térképre: Európa a nagy eurázsiai kontinensnek mindössze egy féregnyúlványa, s bár csaknem félmilliárd ember lakja, romló, gyengülő állapotában, kulturális örökségétől megfosztva, zsugorodó piacként egy kisebbfajta folt lesz a nagy, feneketlen zsákon. Igaz, mint Jack Keane tábornok elkotyogta, ez nem rossz üzlet.
Hogy mi lesz az USA sorsa, afölött aggódjanak az amerikaiak, gondolhatnánk, ám a következmények számunkra is súlyosak lesznek. Pontosabban már most azok. Európában permanens Októberfest van, csak a habzó bajor sör vagy a világmárka Pilsner helyett a ránk szabadított mértéktelen migráció, az alávetettség és az öngyilkossággal egyenlő önfeladás keserű levesét szürcsöljük. Aki pedig nem igazodik az öngyilkos politikusok kórusához (akik természetesen nem azonosak az általuk „képviselt” nemzetekkel), az pária, akit naponta meg kell regulázni és folyamatosan gyalázni kell a szolgamédiában. Azért, mert kilóg a sorból, és útjában áll a ragyogó terveknek. Ráadásul a példa veszélyesen ragadós lehet.
Putyin megmondta…
Amikor a nyugati sajtó teli van Vlagyimir Putyin elmeállapotának a taglalásával, rettenetes szándékával, hogy Ukrajna lerombolása után meg sem áll az Atlanti-óceánig, a mainstream elhallgatja, hogy Putyin éveken keresztül világosan beszélt. Csak nem figyeltek oda, s ami még rosszabb, ha oda is figyeltek, nem vették komolyan. Fittyet hánytak rá, akárcsak a rendszerváltást követő megállapodásra, amelybe még az is belefért, hogy Oroszországot fölveszik a NATO-ba. A Gorbacsovnak tett ígéretet talán egy percig sem gondolták komolyan. Joe bácsi arroganciája elhomályosította a tisztánlátás és a mérlegelés lehetőségét, félresöpört minden észérvet.
Az ellenpólus nélkül maradt nagyhatalom sokáig bármit megengedhetett magának.
A kínaiak nemrég közzétettek egy listát, amely azokat az országokat tartalmazza, amelyeket az USA a II. világháború után bombázott:
Korea és Kína, koreai háború (1950–1953); Guatemala (1954), Indonézia (1958), Kuba (1959–1961), Guatemala (1960), Kongó (1964), Laosz (1964–1973), Vietnám (1961–1973), Kambodzsa (1969–1970), Guatemala (1967–1969), Grenada (1983), Libanon (1983, 1984) (Libanon és Szíria területeit célozta meg), Líbia (1986), El Salvador (1980), Nicaragua (1980), Irán (1987), Panama (1989), Irak (1991) (öbölháború), Kuwait (1991), Szomália (1993), Bosznia (1994, 1995), Szudán (1998), Afganisztán (1998), Szerbia és Montenegró (1999), Jemen (2002), Irak (1991–2003) (amerikai és brit csapatok közösen), Irak (2003–2015), Afganisztán (2001–2015), Pakisztán (2007–2015), Szomália (2007–2008, 2011), Jemen (2009, 2011), Líbia (2011, 2015), Szíria (2014–2015). A listán több mint 20 ország szerepel.
S mi lett az eredmény? A fegyveres demokráciaexport eredménye romhalmaz és pusztulás. És mellékszálként – például a Közel-Keletről – embermilliók vannak úton a Kánaán, Nyugat-Európa felé.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/nagyvilag/a-vilag-joe-bacsi-szerint-i-resz