Az alábbiakban nem nyaralás közbeni olvasásra szánt, könnyű nyári történet következik. Amikor először olvastam erről az embertelenségről, alig akartam hinni a szememnek, és azóta is rémálomként foglalkoztat ez a szörnyűség. Sokáig titkolták, bár több országban folyik nyomozás, és néhány ügyészség is foglalkozik az üggyel...
A lényeg: tanúvallomások bizonyítják, hogy a kilencvenes évek első felében, a szarajevói ostrom alatt jómódú nyugat-európai emberek ártatlan civilekre lövöldöztek a várost körülvevő dombkaréjról. Ezio Gavazzeni olasz oknyomozó újságíró évek óta kutatja a felháborító ügyet, s a témával foglalkozó könyvét magyarra is lefordították. A magyarországi könyvbemutatón júniusban interjút adott a Mandinernek.
Hétvégi „szafarik”
Mint köztudott, a zömében muzulmánok lakta Szarajevót négy évig tartotta ostrom alatt a szerb hadsereg. A város egy katlanban fekszik, és a körülvevő hegykaréjról a szerb reguláris hadsereg mesterlövészei távcsöves fegyverekkel lőtték a lakosokat. Ami kevésbé ismert, hogy hozzájuk csatlakozhattak civilek is, akik „hétvégi kiruccanások” során lövöldöztek az ártatlan emberekre. A vadászatért természetesen fizetni kellett, és a „sikeres” vadászok töltényhüvelyeket kaptak trófeaként.
Tessék megkapaszkodni: a gyerekek lelövéséért kellett a legtöbbet fizetni, utána következtek a terhes nők és a fiatalok, az öregek voltak a lista végén. A halott kisfiúk után kék, a kislányok után rózsaszín töltényhüvely járt. Aztán a vadászok dolguk végeztével hazamentek a családjukhoz a kényelmes otthonaikba, és élték tovább a civil életüket. Meglehet, közmegbecsülést élvezve a lakhelyükön.
Az íjászoknak nevezett embervadászok számát közel félezerre, az áldozatokét ennek a háromszorosára becsülik. Bár sokan kételkednek a korabeli eseményekről keringő történetek valódiságában, az olasz újságíró könyve mindent más megvilágításba helyez. Gavazzeni megbízható források, egykori érintettek, és korábban ki nem hallgatott tanúk vallomásait tárja az olvasók elé a magyarul Hétvégi orvlövészek címmel megjelent kötetében.
Az újságíró a Mandinernek elmondta, hogy az ügy már nemzetközi méreteket öltött, és ma már Olaszországban, Ausztriában, Svájcban, Boszniában és Belgiumban is ügyészségi nyomozás folyik. A kérdésre, hogy mi késztette erre a nyomozásra, az újságíró elmondta, hogy a szarajevói emberszafarikról már korábban is hallott, de eleinte nem adott hitelt az információmorzsáknak, s nem tudta eldönteni, legendáról van-e szó vagy valóságról.
A Nyugatot hidegen hagyta
A szlovén Miran Zupanic Szarajevói szafari című dokumentumfilmje lobbantotta fel bennem újra a szikrát, amely a bosznia-hercegovinai vizsgálati hullámot elsőként elindította, és amelyben a közel négyéves ostrom ezen sokkoló részlete elég pontosan kirajzolódik az egyes tanúk vallomásai alapján” – nyilatkozta Gavazzeni a lap kérdésére.
Rögtön kapcsolatba lépett a rendezővel, és onnantól nem hagyta nyugodni az ügy. Ahogyan az sem, mi lehetett az oka, hogy ezt a mára már a YouTube-on is látható alkotást egyetlen nyugati médium sem vásárolta meg, pedig a világ egyéb részein, szakmai fesztiválokon is díjazták. A további kérdésre, hogy miért nem, Gavazzeni ezt válaszolta: „A törékeny balkáni egyensúly felborítása senkinek nem lett volna érdeke. Arról nem is szólva, hogy ha bebizonyosodik, hogy egyes titkosszolgálatok már az elkövetés idejében tudtak ezekről az embervadászatokról, arról, hogy az elitjük egy része ártatlan emberek ölésében leli örömét, annak sincs éppen jó üzenete.”
És itt van az egyik tanulsága az egésznek. Azok a nyugat-európai társadalmak, amelyek kitermelték ezt az „elitet”, szívesen dugják a fejüket a homokba, miközben más nemzeteket szeretnek megvádolni az emberi jogok, a jogállamiság és hasonló kategóriák megsértésével. Miközben ezek nagy része koholt vád.
Kik voltak az „ügyfelek”?
„A potenciális ügyfelek mind különböző szakmákból érkező, jómódú emberek voltak, akiket a fegyverek iránti rajongás kötött össze, szabadidejükben lőtereket látogattak, vadászatokon vettek részt. Utóbbi részben megmagyarázhatja az erőteljes olasz szálat, ahol nagy hagyománya van a vadászatnak, a kilencvenes évek első felében pedig még pláne az volt. A lehetőség híre szájról szájra terjedt, és voltak általam toborzóknak nevezett emberek is, akik megjelentek ezeken a hobbilövöldözős helyszíneken, és készségesen elmagyarázták, milyen feltételek mellett és mennyi pénzért lehet Boszniában civilekre („szarvasokra”) lőni.
Kik voltak a toborzók?
„A toborzók jellemzően a különböző fegyveres testületek különleges egységeiből jöttek: akadtak köztük ejtőernyősök, az idegenlégió tagjai stb. Ha az ügyfél elfogadta az ajánlatot, az ’íjászok’ közé került, így elutazhatott egy hétvégére Boszniába ’szórakozni’. A menetrend nagyjából ugyanaz volt: a résztvevők az olasz–szlovén határ menti panziókban gyülekeztek, majd mindenféle járművekkel elérték a háborús övezetet, aztán egy kísérő hármasával felvitte őket a Szarajevót körülzáró dombtetőre, az orvlövészek sugárútjának a lehető legjobb kilátást biztosító lőállásaihoz.”
A toborzók közt akadt amerikai ex-tengerészgyalogos, a francia hadsereg egykori ejtőernyőse, és mások. A „Franciaként” említett férfi például részletesen beszámolt mindenről az újságírónak, azt is állítva, hogy az embervadász utakat egy belgiumi központból szervezték, londoni és milánói alegységeken keresztül.
„A bosnyákoknál egykor önkéntesként szolgáló amerikai John Jordan 2007-ben a boszniai mészárosnak nevezett Ratko Mladić elleni büntetőperben tett tanúvallomásában ugyancsak elég részletesen beszámolt róla, hogyan lövöldöztek a boszniai szerb mesterlövészek a szarajevói katlan karéjáról az alant fekvő, ostromlott település civil lakóira. Nem véletlenül nevezték Sniper Alley-nak, azaz az orvlövészek sugárútjának azt a városi fő útvonalat, amelyen az emberek közlekedni kényszerültek, ha nem akartak éhen-szomjan halni.”
Milyen bizonyítékok vannak?
Mint Ezio Gavazzeni említi, ma már több ország ügyészsége is nyomoz az ügyben. „De mivel mindez három évtizede történt, ráadásul más technológiai környezetben, nehéz olyan típusú perdöntő bizonyítékokat találni, mint mondjuk egy fénykép, egy videó vagy legalább egy hangfelvétel. De a tanúvallomások szinte mindegyike egybevág, ami azért önmagában elég sok mindent elmond az igazságról. Persze nem volt könnyű rábírni az embereket a beszédre, ám szerencsére többeket is sikerült.
Civil felperesként a szarajevói önkormányzat, maga a polgármester szegődött mellénk, a csapatunkat pedig rajtam kívül két, terrorcselekményekre és bűnszövetkezetekre szakosodott ügyvéd, illetve egy kriminológus hölgy alkotja. A boszniai-hercegovinai kormányzat egy része ugyancsak azon az állásponton van, miszerint, ha megkésve is, de a valóságot a lehető legpontosabban feltárva igazságot kell szolgáltatni az áldozatoknak. (…) Az olasz titkosszolgálat (SISMI) már 1993-ban vizsgálatot indított öt olasz embervadász ellen, akit a szarajevói ’katlant’ körülvevő dombokon fogtak el, majd miután a személyazonosságukat igazolták, szabadon engedték őket. Az erről tanúskodó SISMI-akta ugyan azóta sem került elő, de hogy létezik valahol, az biztos, mert három egymástól független tanúvallomás is megerősítette valódiságát nemcsak előttem, de a milánói főügyész előtt is.”
A kérdésre, hogy mindennek ellenére maradt-e még hite az emberiségben, az olasz újságíró így felelt: „Igen, feltétlenül. Továbbra is szilárdan hiszek a békés együttélésben, az emberség és a befogadás értékeiben. Nem hagyhatjuk, hogy bármely háború felelősei vagy akár egy, a hétvégi orvlövészekhez hasonló négy-ötszáz fős elmebeteg csoport megsemmisítse az évezredes civilizációs vívmányainkat.”
Az általa említett Miran Zupanic Szarajevói szafari című dokumentumfilmje pedig mindenki számára elérhető az interneten.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/nagyvilag/a-velunk-elo-lelkiismeret Megjelent a Magyar7 2026/34. számában.