A náci ideológia nem idegen Ukrajnától – ma sem. Náci jelképekkel vonulnak a fiatalok. Nincs abban semmi meglepő, hogy szinte elsikkadt a hírdömpingben Volodimir Zelenszkij történelmi „jelenése”, amikor megemlékezett a katyńi tömeggyilkosság áldozatairól. Pedig ennek már több mint négy hónapja…
Az ukrán elnök a szovjetek által elkövetett mészárlásról szólva természetesen kerülte a második világháborús ukrán rémtettek emlegetését, pedig nagyságrendekkel meghaladta az oroszokét. A közös nevező: mindkét esetben lengyelek voltak az áldozatok.
Mint ismeretes, 1940-ben a belügyi népbiztonság (NKVD) egységei a Szovjetunió fogolytáboraiban raboskodó lengyel tisztek és főtisztek tömegeit mészárolták le, becslések szerint 22 000–23 000 embert. A több helyen, a Tver melletti Mednojében, a Harkiv melletti Pjatyihadka erdeiben és Szmolenszk közelében, a katyńi erdőben nagy titokban elhantolt tetemek egyik tömegsírját a németek 1943-ban a harmadik birodalom által megszállt területen, Szmolenszk mellett fedezték fel. Innen ered a tömeggyilkosság-láncolat elnevezése.
Lefejezés kaszával
De az ukránok sem maradtak el a kegyetlenkedésben. Sőt. Míg az oroszok zömében katonákat mészároltak le, a náci Németországot kiszolgáló, a Wehrmachttal és az SS-el szorosan együttműködő Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) ártatlan civileket.
1943-ban a németek által megszállt Volhíniában és Kelet-Galíciában a lehető legbrutálisabb támadást intézték 150 lengyel falu ellen.
Napjaink eseményeit tapasztalva hogyne jutna eszébe az embernek: ha már az ukrán államvezetés és az elnök emlékezetkiesésben szenved, vagy nem ismeri a történelmet, a lengyelek is amnéziásak lennének?
Hogy is van ez? Miért volt a vonakodás lengyel részről, hogy egyértelműen elítéljék ezt a barbárságot? Amióta Sztyepan Bandera fasiszta vezér alakja felmerült a múltból, és az ukránok hősévé vált, egyre nehezebb lett számonkérni a bocsánatkérést, mert ezzel szinte az ukrán államiság alapjait rengették volna meg. A bocsánatkérésre így sokáig kellett várni, s bár a lengyel és az ukrán elnök a 80. évfordulón közösen koszorúzta meg az áldozatok emlékhelyét, exhumálásuk és a végtisztesség máig várat magára.
Más szemében a szálkát
Az ukránok egyesek bűneit szeretik relativizálni, míg a magukéról szemérmesen hallgatnak. Olekszandr Levcsenko, Ukrajna egykori zágrábi nagykövete egy horvát lapnak adott nemrégi nyilatkozatában felhánytorgatta, hogy Magyarország részéről senki sem kért bocsánatot a 80 évvel ezelőtt elkövetett háborús bűntettekért. Az írás szerint 1943-ban, Korjukivka és Csernyihiv környékén a nácikat segítő magyar megszállók elleni partizántámadás megtorlásaként mintegy 7000 civilt öltek meg.
„A tény, hogy a magyar fél részéről a mai napig nem történt bocsánatkérés, az egykori nagykövet szerint azt is jelenti: Orbán és körei már évek óta veszélyes politikát folytatnak” – írja a lap.
Hogy is van ez? Egyik oldalon a nácikkal kollaboráló ukránok meggyilkolnak több mint kétszázezer embert, de bocsánatkérést várnak el a magyaroktól hétezer ember haláláért?
Eszerint vannak a jó nácik és a rossz nácik? A Németország oldalán harcoló magyarok voltak a rosszak, míg a Németország oldalán harcoló ukránok voltak a jók? És hát jók voltak a szovjet hadseregben is.
Ukrajna ugyanis szintén nem kért bocsánatot a mai napig a Budapest ostromát követő tömeges erőszakért, pedig azt zömében a második és a harmadik ukrán front katonái követték el. Vagyis az ukránok lelkiismeretfurdalás nélkül követhettek el háborús bűnöket mind a németek oldalán, mind a szovjet oldalon? Miféle skizofrénia ez?
A második ukrán front katonái Budapest ostromát követően olyan mérvű gazemberséget követtek el, amihez foghatót az európaiból aligha, legfeljebb a görög–perzsa történelemből ismerünk.
Erről a megerőszakolt, megesett asszonyok évtizedeken keresztül hallgattak, takargatva szégyenüket. Adódik a kérdés: ezért ki és mikor óhajt bocsánatot kérni, kedves ukránok és oroszok? Szovjetek.
A szerb–magyar példa
A fenti eset nem egyedi, csak a közép-kelet-európai bűnláncolatok egy-egy láncszeme. A történelmi traumákon és a rossz lelkiismereten csak a tények beismerésével, a hazugságok korrigálásával lehetne segíteni, valamint a közös értékek és az egymásra utaltság felismerésével. Jó példa erre napjainkban a magyar–szerb kapcsolat, amely kirívóan példamutató a környező utódállamok és Magyarország viszonyában. Pedig a magyar–szerb történelemből is volna mit felhánytorgatni. Elég, ha elolvassuk Cseres Tibor regényét, a Hideg napokat, hogy kissé tágítsuk a látószöget.
A magyar és a szerb közös értéket napjainkban a patriotizmus, a parttalan liberalizmus elutasítása jelenti, míg az egymásra utaltságot a közös érdekek felismerése.
Szerbia szintén igyekszik az Európai Unió tagja lenni, de nem mond le történelmileg kialakult keleti kapcsolatairól és nemzeti érdekeiről. És hát ne feledjük, a szerbek a magyarokhoz hasonlóan szintén megkapták a maguk Trianonját, ráadásul a Nyugat most is a koszovói szerbeket vegzálja (legalábbis verbálisan), s velük együtt Belgrádot. De hát megszokhattuk, hogy a győzteseknek mindig erősebb az igazságuk, mint a veszteseknek. Anélkül, hogy mélyebbre merülnénk például a magyar–osztrák, magyar–román, vagy a hozzánk legközelebb álló magyar–szlovák viszony részleteiben, megállapíthatjuk, hogy nincs gusztustalanabb dolog annál, mint amikor a rabló kiált tolvajt.
Elmaradt hála
Visszatérve Ukrajnához. Annak idején Magyarország volt az első, amely elismerte a Szovjetunióból kivált ukrán államot, hamar tető alá került az alapszerződés is. A kilencvenes években talán sehol nem emlékeztek meg olyan méltósággal a holodomor évfordulójáról, mint Budapesten a Terror Házában. Hogy a háború elől menekülő ukránoknak közel másfél éve nyújtott humanitárius segítséget ne is említsük, amely Magyarország történelmének legnagyobb ilyen segítségnyújtása. „Köszönetképpen” szobordöntögetést, jogszűkítő törvényeket, igazgatók leváltását, a magyar zászló és himnusz betiltását, halállisták elnézését kapjuk.
Hálát tehát aligha várhatunk, hiszen az ukrán társadalom át van itatva nacionalizmussal, különösképpen 2014 óta.
Magának az orosz agressziónak, a „különleges hadműveletnek” a kirobbanásához is hozzájárult a donbaszi orosz kisebbség fölötti „atyáskodás”, ami például civilek égetésében öltött testet. Ukrajna természetesen szeretne az Európai Unió és a NATO tagja lenni. Például úgy, hogy per pillanat jogi lépésekkel fenyegeti az Uniót a gabonaembargó miatt. Eközben Zelenszkij elnök játssza a szerepét, amit kiosztottak rá a valós mellett a propagandaháborúban. Erről szólt a katyńi megemlékezés is.
Kövesdi Károly Megjelent a Magyar7 hetilap 37. számában. forrás: https://ma7.sk/nagyvilag/a-szalka-a-gerenda-meg-az-amnezia