Hát, ünnepelni tudni kell, mondhatná a szomszéd Béla bácsi, ha két agyvérzés után fürgén ki tudna ügetni a falu főterén tartott Szent Anna-napi búcsú forgatagába...

Dehát Béla bácsi, szegény, legfeljebb a kukáért ballag ki a ház elé, ha elporzott a kukásautó, vagy a szomszéd ház sarkáig, ahonnan fejcsóválva szemléli az új közintézmény épületét, amit az önkormányzat építtetett a családoknak.

Micsoda görbe kerítést csináltak ezek, morogja az orra alatt, miközben zúdul rá a sváb zene, amit a tér sarkában árválkodó Wass Albert büsztje hallgat. Nem sok Wass Albert-szobor van a Kárpát-medencében, az ittenit elneveztem büszke büsztnek, amely dacol a liberálbolsevik haladárok által diktált tempóval. Hiszen tudjuk, hogy a románok szerint fasiszta volt az erdélyi költő, márpedig az Erdélyt elrabló szomszéd érzékenységére tekintettel kell lenni, ugyebár.

Ez is valami, ez a falusi búcsú? Bezzeg a németek! Azok aztán tudnak ünnepelni, mondhatná a szembeszomszéd Günter is, aki echte német létére úgy döntött, hogy ide költözik, ebbe a Pest vármegyei falucskába. Talán azért, mert elege lett a willkommenskultúrából, de lehet, hogy pusztán családi okokból, hiszen a neje magyar. Igaz, vihette volna magával az asszonykát Némethonba is, hiszen ott kolbászból fonják a kerítést, és minden tizedik németre jut egy migráns, hogy tarkább és boldogabb legyen a német társadalom. De legalábbis tisztuljon a lelkiismerete.

Mert nyolcvanöt év tisztulás nem volt elég, a sáros német múltat legalább száz-százötven évig kell sikálni, hogy patyolattiszta legyen. De legalábbis addig, amíg akad mutatóba egy vegytiszta német család a Schwarzwald erdeiben megbúvó falvakban.

Vagy például az észak-rajna-vesztfáliai Solingenben, ahol nagy bulival készültek megünnepelni a város alapításának hatszázötvenedik évfordulóját. Sokszínűen, szivárványos optimizmussal, hiszen náluk még a sörhab buborékja is az európai értékrend szerint pukkan el, mielőtt a virsli zsírjától csillogó bajuszra ülepedne. Talán még a sramlizene is más. Olyan echte, s legalább olyan befogadós, ahogyan madam Leyen parádés lovai szeretik. Ebbe rondított bele egy késelő szíriai „menekült”, aki miatt a háromnapos dáridót már az első nap le kellett fújni.

Solingenről egészen mostanáig az acél jutott eszembe, hiszen ott készülnek a világ legjobb kései. „Amelyek minőségben, funkciójukban és kialakításukban felülmúlhatatlanok”, olvasom egy brosúrában, amely visszaviszi az embert a múltba. Abba a békés világba, amikor a solingeni kés a hentesek, a séfek és a háziasszonyok fegyvere volt, és marhaszegyet vagdostak vele, nem fehér keresztényeket. Akik ráadásul befogadók és tisztulni akarnak.

Van abban valami fátum, gondolhatnánk, hogy éppen Solingenben, ahol a világ legjobb kései készülnek, késsel mészárol le egy muszlim három keresztényt, és sebez meg súlyosan további ötöt. Lehet, hogy solingeni acéllal, amit az itteni boltban vett? Bár inkább azt mondanám, nincs ebben semmi sorsszerű, se végzetes vagy különleges. Csak korrupt, áruló, gyáva politikusok vannak, akik elszakadva a földszagú valóságtól, valamilyen rózsaszín buborékban bolyongva árulják el nemzettársaikat. Feláldozzák őket valami eszement, idióta eszme oltárán, rájuk szabadítva egy olyan népességet, amely a jólétért jön Európába, de amúgy gyűlöli az európai embert. És hol gyerekekre vadászik, hol a tisztelendő nyakát metszi el, hol zsinagógát gyújtogat.

Ezek a politikusok ezért a szolgálatért természetesen megkapják a maguk harminc ezüstjét. Aztán, amikor megtörténik a mészárlás, farizeusi képpel, krokodilkönnyeket hullatva vonulgatnak és koszorúznak, és van pofájuk odaállni a mikrofon elé, s beletolni a megzavarodott emberek képébe, hogy borzasztóan sajnálják, ami történt, de azért ne gondoljon senki semmi rosszra.

És fogjunk össze. És utasítsuk el az erőszakot. Meg egyébként is kuss legyen, mert aki a témát tovább ragozza a közösségi oldalakon, azt könyörtelenül megbüntetik. Mert a rózsaszín, européer hangulatot nem szabad megzavarni. A német (és a velük egyívású, liberálbolsevik magyar) újságok is csak akkor merték leírni, hogy a támadó muszlim volt, amikor már nem lehetett tovább hazudni, és egy terrorszervezet, az ISIS bevallotta, az ő nevében történt a terrortámadás. Addig mindenki süket volt és vak, a rendőrség pedig véletlenül sem sejtette, „mi lehetett a merénylő motivációja”.

Mi meg itt csak morzsolgatjuk a szürke, unalmas, ingerszegény életünket, mondhatná erre Béla bácsi, miközben a szigorúan megszabott napi egy kisfröccsét iszogatja a teraszon. Ebben a szétkorhadt országban, ebben az élhetetlen és elviselhetetlen orbáni diktatúrában. Ahonnan mindenki menekül. Főleg azok, akik szorgosan összeharácsoltak egy-egy szerény floridai, dubaji vagy adriai villára valót, ahonnan majd jókat lehet fröcsögni és köpködni a hazájukra.

Kövesdi Károly
forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/a-solingeni-acel