Továbbra is Mikulásra játszik az Európai Unió. Szedi ki a pénzt a zsebünkből, és finanszíroz egy olyan háborút, amelyhez semmi közünk. Mert azt már a csecsemők sem hiszik el, hogy „ha feladjuk Ukrajnát, Putyin meg sem áll csak az Atlanti-óceán partjainál”, meg hogy „Ukrajna az európai demokráciáért harcol”...
Tejeljünk tehát zokszó nélkül, ráadásul érezzük magunkat rosszul, mert a vágóhídra küldött ukrán férfiak ezrei értünk áldozzák fel az életüket. Mi helyettünk rángatták ki azt a buszsofőrt is éjjel a szállodából kényszersorozásra, aki gyerekeket szállított egy sporteseményre. Sok hazugság volt már az európai történelemben, de ez az „értetek halunk” mindegyiken túltesz.
Ezt a dajkamesét maguk a mesélők sem hiszik el, de hát felettébb kínos lenne bevallani, hogy a gyáva, a népeik érdekeit eláruló EU-slepp idegen érdekeket képvisel, és úgy tesz, mintha el is hinné, amit mond és cselekszik.
Josep Borrell, az Unió külügyi főképviselője nemrég újfent kiállt a pulpitusra, és tolmácsolta a parancsot, hogy – mivel az amerikaiaknak kezd elegük lenni a kalandból, amelyben nem ők kockáztatnak – tovább kell segíteni az ukránokat. Ahogyan azt már Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is bejelentette, további 50 milliárd eurót akarnak kisajtolni a tagállamokból. A brüsszeli politbüro ezen felül 20 milliárd euró kölcsönt akar felvenni, hogy folyamatosan jusson pénz fegyverekre. Egész pontosan négyszer 5 milliárdot, amiből könnyű kikövetkeztetni, hogy az Európai Unió vezetői négy évre tervezik a véres és pusztító „békeharcot”.
Ez a pofátlanság csak azért felháborító, mert az európai polgárok nevében mostanáig 82 milliárd eurós támogatást adott Kijevnek az Európai Unió vezetése, természetesen a polgárok megkérdezése nélkül.
Egy olyan háború fenntartásához, amelyhez a spanyoloknak, a hollandoknak vagy a németeknek semmi közük. Sőt, érdekeik ellen való. A két szláv népet egymásnak ugrasztó amerikai héják pedig már-már úgy tűnik, kifáradóban vannak, mert hiába a fegyvergyártási biznisz, bár a haszon az övék, a cechet a kongresszusi pénzmosodán keresztül az amerikai adófizetők állják. Elemzők szerint persze ennél egyszerűbb a helyzet, mert hiába lépett előtérbe egy újabb konfliktus a Közel-Keleten, az USA-ban a kongresszust is meg lehet kerülni bizonyos támogatások érdekében. Úgyhogy Ukrajnának továbbra is csurran-cseppen az amerikai adófizetők dollárjaiból.
Mi értelme van?
Sokan feltették a kérdést: mi értelme ennek a háborúnak? A lakonikus válasz: az égvilágon semmi. Pontosabban: hogy néhány elmeháborodott, a pénzéhségbe belehülyült ember még több pénzt keressen, és ezért nem drága semmilyen emberélet. Pláne, mert az ukrán vér olcsó a nemzetközi piacon. Pedig sok embert megdöbbentett az, amit Gerhard Schröder egykori német kancellár, a Gazprom és a Rosznyefty igazgatótanácsában szereplő politikus nyilatkozott a békéről.
Amit mindig is sejtettünk, vagy láttuk erre utalásokat, azt Schröder megerősítette: az orosz–ukrán fegyvernyugvás már csaknem létrejött 2022 tavaszán, csak Amerika beszólt Zelenszkij elnöknek, hogy nem oda Buda. A békekötés (majdani békeszerződés) arról szólt volna, hogy Donbasz megmarad Ukrajnának, ahol azonban autonómiát kell kapniuk az oroszoknak, míg a Krím-félsziget Oroszország része lenne (mint volt is Hruscsov pártfőtitkár ajándékozása előtt).
Ajándékot ugyan nem elegáns visszaadni, akárcsak rég megkötött üzletet sem szoktak semmissé tenni évtizedek múltán. Jut eszembe, az ilyen piacozás keretében akár az oroszok is visszakérhetnék Alaszkát, hiszen annak idején szorult helyzetükben áron alul adták oda az USA-nak. Ezt az exklávét 1867-ben alig több, mint hétmillió dollárért kapta meg II. Sándor cártól az Egyesült Államok, amelynek csak 1949-ben lett hivatalosan a tagállama. A hivatkozási alap lehetne a kényszer és a nevetségesen alacsony ár.
Ígéretek, ígéretek…
De félre a tréfával, ugye emlékszünk még, hogy a Szovjetunió széthullása után Ukrajna kötelezte magát, tisztességes bánásmódban részesíti a területén élő kisebbségeket. A kárpátaljai magyarok vonatkozásában pedig az autonómia lehetősége is felmerült. De hol van már a tavalyi hó? A 2014-es puccs után minden füstbe ment, jött az erőszakos központosítás, a nyelvtörvények és a diszkriminatív megszorítások (ezekkel együtt képzeli el Kijev az uniós csatlakozást, de ami ennél is szomorúbb, maga az Európai Bizottság is), majd az oroszok üldözése Donbaszban.
A másfél éve kirobbant véres háborút pedig talán fölösleges részletezni. Vagy ha mégis: tulajdonképpen befagyott, hiszen az oroszok nem óhajtják elfoglalni egész Ukrajnát, míg az ukránok nem képesek visszaszerezni a megszállt területeket. Néhány politológus szerint a háború gyakorlatilag befejeződött, hiszen Putyin nem erőlteti a további területszerzést (ennyiben helytálló a „különleges hadművelet” kifejezés, amely eltér a „klasszikus” háború definíciójától), pedig hadászati fölényét tekintve megtehetné. Ennek ellenkezőjét csak a háborús uszítók állítják.
Akkor mégis mi a magyarázata annak, hogy az egyre diktatórikusabb hajlamú Zelenszkij hallani sem akar a békéről, hisztérikusan követelőzik, és lassan az egész ukrán népet a vágóhídra küldi? Amennyire irracionális és megmagyarázhatatlan ez a vérontás, annyira megdöbbentő az Európai Unió makacssága és vak engedelmessége, amivel átveszi egy területén kívül dúló háború anyagi terheit, ráadásul úgy, hogy a saját fejlődését és jólétét teszi kockára. Ha az eddig „befektetett” 82 milliárd euróhoz hozzászámítjuk a tervezett 50 + 20 milliárdot, több mint 150 milliárd eurónál tartunk. És ki tudja, hol a felső határ!
Ez a buzgólkodás egy szóval körülírható: biznisz. Bővebben: termőföldbiznisz, gabonabiznisz, palagázbiznisz, fegyverbiznisz, és a sor folytatható a végtelenségig, hiszen ki lát bele a brüsszeli bürokrácia kártyáiba?
Mindenki tudja, hogy a Katar-gate csak a jéghegy csúcsa volt, ráadásul a korrupcióval vádolt delikvensek nyomkövetővel a lábacskájukon szavazhatnak egy-egy tagország korrupciós ügyeiről. Ilyen a világon nincs, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy van. Brüsszelben és Strassbourgban legalábbis.
Megnyugtató lenne azt remélni, hogy jövő nyáron, ha az európai parlamenti választások után feláll egy új összetételű parlament és bizottság, készülne egy audit, amely fényt derítene az előző garnitúra ga(rá)zdálkodására. Ha már a két éve felvett gigakölcsönt sikerült elsinkófálni, s ha már a helyreállítási alap is valahol másutt találta meg a helyét. Mégiscsak felháborító, hogy a brüsszeli testületek kínpadra vonhatnak nemzeti kormányokat, amelyek demokratikus választások révén végzik a dolgukat (a választók elégedettségére).
Annyi minimum elvárható lenne, hogy ez a társaság is felelősségre vonható legyen, máskülönben azok az európai értékek, amelyekre oly szívesen és gyakran hivatkoznak (miközben nem szakad le a plafon), egyre inkább üres lózungokká válnak.
A nagy szólamok közül talán mégis a „békekeret” szó a legszemforgatóbb és leghazugabb. Ez a fedőneve a fent említett kalapozásnak, a további milliárdok kisajtolásának a tagállamokból, ami nem más, mint fegyvergyártási hajsza, amivel az Unió átveszi az USA helyét, miközben a tengerentúli nagyhatalom érdekeit szolgálja.
Ebben a kontextusban érdekes volt a múlt heti berlini találkozó, amelyen Karl Nehammer osztrák kancellár a következőket mondta: „Az Európai Unió váljon ismét azzá, amire alapították: gazdasági unióvá, amely békét és jólétet teremt a kontinensen, és globálisan versenyképessé tesz bennünket. Osztrák kancellárként azért fogok kiállni, hogy a biztonság kérdése minden tekintetben, mind a külső, és belső biztonság, mind a gazdasági biztonság tekintetében abszolút prioritás legyen.” Tisztára mintha Orbán Viktor miniszterelnök súgott volna neki. Arról nem szólt a híradás, hogy ezt hallva Olaf Scholzék legalább elpirultak volna.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/nagyvilag/a-bekekeret-milliardjai