Felfrissülést kaptam a cikkből: talán nincs minden veszve, van ifjúságunk, aki mer fiatalosan, tettrekészen gondolkodni – és ezért vállalja is a felelősséget. Nem kell okvetlenül mindennel egyetérteni (mert ez a dialógus-párbeszéd lényege), de üdítően hat a gondolatmenet és az FB-n talált néhány komment…(szerk).
Tévesek tehát azok a hangok, amelyek Korčok, Klus és a többiek kapcsán nettó “hungarofóbiát” vagy egyenesen “liberálfasizmust” emlegetnek. Utóbbi egyébként legalább akkora ellentmondás, mint birtokos jelzős szószerkezetben használni “Körkép” és az “újságírás” szavakat.
Mert miről is van szó? Egyrészt arról, hogy a második világháború óta bevett konszenzus szerint a kisebbségi követelések a nemzetközi béke és biztonság szempontjából gyanúsnak számítanak, hiszen – folytatódik a gondolatmenet – már Hitler is a német kisebbségek jogainak be nem tartására hivatkozva robbantotta ki minden idők legpusztítóbb háborúját. Ezzel összefüggésben egy új konszenzus is napvilágot látott arra vonatkozóan, hogy miként kellene elejét venni a nemzetiségi feszültségek újbóli fellángolásának. A receptet a vallási türelem szolgáltatta. Az európai vallásháborúkból ugyanis az állam és az egyház szétválasztása, valamint a lelkiismereti szabadsághoz való jog elismerése jelentette a kiutat. Az iskolák semleges tereppé váltak, a hit gyakorlását pedig a privát szférába utalták. Mert amíg a katolikusoknak, protestánsoknak, ortodoxoknak és zsidóknak is lehetőségük volt a maguk módján imádni az Urat, egyszersmind a felekezeti villongások kiváló oka is megszűnt. A séma azért csodálatos, mert a működtetéséhez semmi másra nincs szükség, mint arra, hogy se az állam, se maguk az emberek ne firtassák mások lelki meggyőződését.
A probléma ezzel csupán annyi, hogy a nemzetiségi identitás megélése a vallásitól eltérő logika mentén történik. Előbbi ugyanis nem tartható fenn a magánszférába zárva. Példának okáért egy nyelv csak akkor marad fenn, ha a társas érintkezésben (a hivatali ügyintézéstől az üzleti életen át az oktatásig) értelmes szereppel bír. Tovább víve a gondolatot: az 1848/49-es emlékművek sem működhetnének a közösségi emlékezet helyeiként magánszemélyek hátsó udvarába felállítva. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a nemzeti kisebbségi lét folklorizációja (értsd a kultúra megélése hétvégi népdalkörök és népviseletek alkalmi felöltése révén) teljes zsákutca.
A nyugatos liberalizmust persze mindez kevéssé tudja meghatni és az irányzat hívei szilárdan kitartanak amellett, hogy amennyiben a kisebbségek nem képesek önerőből újratermelni a kultúrájukat, úgy megérdemlik a sorsukat. Ez tehát az egyik hagyomány. Erre rákódik rá a közép-európai liberalizmus egyik legkárosabb vonása, nevezetesen a kritikátlan nyugati mintakövetés. Más szavakkal: az irányzat hívei nem a helyi viszonyokra reflektálnak, hanem a nyugati minták másolására törekszenek, s ezekben vélik megtalálni a sikeres jövő zálogát. Ennek leggyakoribb megnyilvánulásai a rendszerváltást követő korlátok nélküli szabad piac dogmája és az Európai Unió fenntartások nélküli bálványozása, annak minden nyilvánvaló hibája ellenére. De tudnunk kell, hogy ez a túlzott nyugati mintakövetés felelős azért is, hogy a magyarok törekvései oly' kevés megértésre találnak a magukat liberálisnak valló között is.
A mai liberalizmust Amerikában kiérlelt gondolatok határozzák meg. Talán nem mellékes észrevenni, hogy a szóban forgó politikusok személyes szocializációját is az Egyesült Államok vezette világrend intézményei formálták: Korčok előbb a NATO-delegáció vezetőjeként, majd washingtoni nagykövetként; Valášek a NATO állandó képviseletének nagyköveteként tevékenykedett. Aki életében már megkísérelte elmagyarázni a nemzeti kisebbségek problémáját amerikaiaknak, az tudja jól, hogy különösen makacs fába vágta a fejszéjét. Az ember nagyon gyorsan süketek párbeszédében találja magát, ahol bármiféle párhuzam vonása zátonyra futott kísérlet. Amerikai szemmel a nemzeti kisebbségek számára fenntartott intézmények (iskolák, színházak, rendezvények, stb.) a náluk rossz emlékű szegregáció megnyilvánulásainak tűnnek. A hasonlat azonban megtévesztő: a szegregált iskolák létét ugyanis egyáltalán nem azzal indokolták, hogy a feketék a fehérektől eltérő kultúrához tartoznak / eltérő anyanyelvet beszélnek, következésképp a többségitől eltérő igényeik vannak. Épp ellenkezőleg! A feketék számára létrehozott külön terek és intézmények meglétét a feketék faji alsóbbrendűségével igazolták. A szegregáció 1950-es és még inkább 1960-as évekbeli felszámolása a törvény előtti egyenlőség diadalát jelentette a fajgyűlölet fölött.
Ebből az indíttatásból tűnnek aztán a magyar iskolák az egyéni felemelkedés gáncsainak, a magyar nyelvhez történő ragaszkodások a társadalmi haladás kerékkötőinek. Néhány évvel ezelőtt egy Somorján élő újságíró arról blogolt, végtelenül tiszteli a gyerekeikkel kizárólag szlovákul beszélő szülőket, hiszen így válik lehetővé, hogy azok sikeres felnőtté váljanak. Az érvelés mögött nem a mások létezését elvitató nacionalizmus állt, hanem az egyenlő esélyeket hirdető liberalizmus. Mit ad Isten, az újságíró épp az SaS képviselőjelöltje volt az önkormányzati választásokon.
Az utóbbi tíz év egyik mantrájává vált: a szlovák politikusok elutasító alapállása mögött a tájékozatlanság áll, a megoldás tehát, ha elmagyarázzuk nekik a bajainkat. Lehet persze próbálkozni, és kell is, de hogy a szlovák liberalizmus a maga reflektálatlan mintakövetésével ott tart, ahol, talán nem a szlovákiai magyar közösség kollektív kudarca. Elsőrendű feladat láttatni magunkat, de a gondolkodás mások helyett való elvégzését: azt az egyet tőlünk senki ne kérje.
Kovács Balázs (FB-oldala)
– – – – – – – – – – – – – – – – -
Kommentek:
Brogyányi Mihály:
Eszembe jutott egy történet a 90-es évekből. Nagybátyám, aki 68-tól Németországban él és egyetemi oktató volt, akkoriban sok érdekes alakot hozott hozzánk Pozsonyba. Egyszer jött vele egy amerikai barát, aki egyetemi professzor volt, cseh - német származása révén az európai viszonyok kiváló szakértőjének tartotta magát, nagy emberjogi harcos és hasonló ambíciói voltak. Roppant örült, hogy megismerhet minket és apámmal egy hosszabb beszélgetést folytatott azzal a céllal, hogy egy tanulmányt ír majd helyzetünkröl.
Apám, aki akkoriban aktívan politizált, nagy lelkesedéssel kezdte neki magyarázni a kisebbségi lét problémáit, épp akkor Mečiar regnált mifelénk. Hosszú idő telt el, míg kiderült, vendégünk teljesen másképp értelmez egy csomó dolgot. Számára sokk volt, hogy Szlovákiában 80 évvel az első világháború után még mindig félmillió embert magyarként tartanak számon. Azt gondolta, ez számunkra megalázó, és mi azért küzdünk, lehessünk szlovákok, mint a többiek. Ugyancsak sokk volt számára a magyar iskolák létezése. Roppant módon meg volt lepődve, hogy a magyarok nem a kisebbségi iskolák léte ellen küzdenek, hiszen szerinte akkor lennének gyerekeink egyenjogúak, ha szlovák iskolákba járhatnának és nem külömböztetnék meg őket. És egy csomó hasonló meglepetés érte, a végén teljesen meg volt döbbenve és nem értett semmit...
Kovács:
Na ez a sztori épp azt mondja el történet formájában, amit én fentebb olyan kacifántosan mondani akartam.