Úgy gondolom, a politika titkaiban és bugyraiban eligazodni nem tudó embernek – mert nincs és nem is lesz rá sosem lehetősége – a hite marad meg valódi kapaszkodóként. Hite ennek a sokat szenvedett országnak ősidőkből magával hozott erejében, vallásában...

Az adventi időszak a keresztény kultúrkörben a karácsonyi ünnepkör kezdetét jelenti, várakozást Jézus Krisztus megszületésére, eljövetelére. Szimbolikusan ez az időszak az új kezdet lehetősége is. Megállásra, elcsendesedésre, gondolkodásra, számvetésre buzdít bennünket ilyenkor a hit parancsa. Idén – a sorozatos karanténok idején – talán több időnk is jutott és jut elmélkedésre, magunkba fordulásra, és nyilván többünknek eszébe is jutott arról gondolkodni, vajon helyes-e az út, amelyen járunk. Egyénileg és az emberiség egészét illetően is.

Az egyéni számvetés mindenkinek magánügye, ám a közösségi nem. Pedig megérné összegyűjteni, ki mit gondol arról, vajon helyes úton járunk-e. Kell-e változtatnunk? Mitől forduljunk el véglegesen? Mely kötelességünket nem teljesítettük?

A kérdések hosszan sorolhatók, de azt bizton állíthatjuk, hogy immár tartósan nagy bajban van a világ, és elengedhetetlenül szükség lenne közös dolgaink újragondolására. Nem vagyok naiv, tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni, hiszen semmiféle közös gondolkodásnak nincs nyoma, nemcsak a magát uniónak hívó Európában, hanem a világ más tájain sem. Magyarán most, a 2020. esztendő utolsó hónapjában semmiféle esély nem mutatkozik közösségi sorsunk befolyásolására. Az álmodozást viszont egyelőre még nem tiltotta be a politikai korrektség hazug fogalmát állandóan mantrázó háttérhatalmi elit.

Így aztán talán az sem sérti őket, ha immár sokadjára a Titanic óceánjáró jut eszünkbe. Az a luxushajó, amely a világ legnagyobb utasszállító hajója volt, de nem tudott megbirkózni a jégheggyel, amellyel pechjére találkozott. A jéghegy erősebbnek bizonyult, a hajó pedig süllyedni kezdett. A korabeli feljegyzések leírták, hogy a bárzenekar viszont még eközben is játszott, ahelyett, hogy a saját és mások életét mentette volna. Abszurd helyzet, de immár jó néhány éve ezt érzi az ember. Ezt az abszurditást. A világunk ugyanis kétséget kizáróan süllyedőben van, mi pedig játszunk tovább különféle hamis hangszereken. S nem tudjuk megállítani a süllyedést, nem tudjuk befolyásolni a világ sorsának alakulását, mert odáig jutott az emberiség (bizonyára nem először), hogy létezésünk egyetlen szelete felett sem mi uralkodunk.

Ez a csapda nem most állítódott számunkra. Valahol a modernnek nevezett, ám kizárólag a pénz által vezényelt világ taszított bennünket a teljes kiszolgáltatottságba. Hogy mi történik valójában, kevesen tudják, és még kevesebben mernek, akarnak róla őszintén beszélni. Mi pedig, egyszerű civil és a döntésekből lényegében kirekesztett emberek csak annyit érzékelünk, hogy eltűnt az életünkből a bizalom, a szerénység, az erkölcs és a rend, de van helyette sandaság, gyűlölködés, erőszak, gőg és káosz. Valamint eluralkodott a hazugság joga.

Az is napnál világosabb, hogy a bajok orvoslását ugyanazok óhajtják elvégezni, akik okozták. Ez viszont nem sikerülhet, mert létüket, munkásságukat hazugságokra alapozták. Ők azok, akik kitalálták, hogy a mi földrészünk kultúráját, civilizációját mindenekelőtt a szülőföldjén, azaz Európában kell elpusztítani. Jól haladnak, semmi kétség. Tudós elmék ezt úgy összegzik, hogy mindez Európa öngyilkos liberalizmusa miatt történik így. Nincs kétségünk a kijelentés igazságával kapcsolatban, csak éppen tehetetlennek bizonyulunk. Mert ugyan mit gondoljon az a még normális európai ember, aki éppen ezekben a napokban értesült arról, hogy harmincnégymillió új bevándorló befogadását irányozta elő Brüsszel, akiknek állampolgárságot és lakást is adna. Csak éppen már évek óta egyetlen politikus sem mert a döntnökök közül előállni azzal, hogy mi is az igazi célja az emberáradat befogadásának és dédelgetésének. Az ugyanis már rég bebizonyosodott, hogy munkaerőnek nem alkalmasak. A hátsó szándék tehát megkérdőjelezhetetlen.

Mint ahogy arra sincs pontos válasz, hogy mindez kinek az érdekét szolgálja. Természetesen a pénz világhatalmában bízó beavatottakat leszámítva. Akiket az sem érdekli, amiről nemrégiben olvastam, hogy bár Európában már állítólag több ezer mecset van, a nem éppen szegény, sőt kőgazdag Szaúd-Arábia még legalább kétszázat akar földrészünkön felépíteni. Nem hallottunk, nem olvastunk semmiféle tiltakozásról, jöhet a karácsony. Hogy ki mer majd a terrorral való együttélést természetesnek vevő országokban az ünnepen templomba menni, s ha mehet is, vajon mennyibe kerül a minimális biztonság megteremtése, nem tudjuk. A hívők távol tartásába mindenesetre a világjárvány is besegít. Különös karácsony lesz, annyi bizonyos. Valódi közösségi élmény nélkül.

Aki pedig a várakozás időszakában elgondolkodik a világ és benne Magyarország sorsáról, annak valószínűleg eszébe jut majd mindaz, amit a magunk mögött hagyott esztendőtől kapott a világ „ajándékba”. Erőszakhullámot, időjárási tragédiákat, az Európát valami föderalista szuperállamként elképzelők hagymázas filozófiáját, a valódi érvekkel soha alá nem támasztott migránsáradat földrészünkre erőltetését, mi, magyarok pedig még ráadásul kaptunk számos pénzügyi fenyegetést, értelmetlennek tűnő elméleti harcokat, véleményterrort, amelyek igencsak megkeserítik életünket.

Aligha hinném, hogy a felsorolt bajokra bárki könnyen megtalálná a választ. Pedig jó volna kitalálni, hogyan őrizhetjük meg szuverenitásunkat, politikai és gazdasági önrendelkezésünket. Kicsit cinikusan azt is mondhatjuk, innen szép győzni. Innen hatalmas feladat megmaradni az ilyen-olyan birodalmak örökös szorításában.

Úgy gondolom, a politika titkaiban és bugyraiban eligazodni nem tudó embernek – mert nincs és nem is lesz rá sosem lehetősége – a hite marad meg valódi kapaszkodóként. Hite ennek a sokat szenvedett országnak ősidőkből magával hozott erejében, vallásában (hozzá kell tennem, hogy a kereszténység előtti időkben ősvallásunk is adott és adhat vigaszt, reményt a túlélésre és megmaradásunkra), a normális szövetségesek megtalálásában. Biztosan van még sok-sok kapaszkodó, kiváló gondolkodóink, történészeink sokszor tudatták velünk ezeket, most csak egy olyan embert idézek, akinek szavai fennmaradtak egy vele készített beszélgetésből. Andrásfalvy Bertalan mondta: „Történelmünk minden tragikus fordulata, országot pusztító, kisebbítő veresége a magyar társadalmat megosztó széthúzásra, a hatalmasok önző kapzsiságára vezethető vissza: Muhi, Mohács, Világos, Trianon… Amikor úr és jobbágy, gazdag és szegény összefogott, legyőzhetetlenek voltunk. Vannak ügyek, melyeket az államhatalom, a törvényhozás nem tud igazán rendezni, csak a hazafiúi áldozatvállalás, a példamutató tett, mely mindig talált követőkre.

Ez a reményünk.”

Érdemes ezeknek a mondatoknak az igazságán is elmélkedni advent idején. Nehogy úgy járjunk, mint a Titanic zenészei. Zenélünk, azaz dolgozunk, de a süllyedő hajóval már nem tudunk mit kezdeni.

Kondor Katalin: (A szerző újságíró)