Az egyik sikkaszt, a másik lop, a harmadik hazudik, a negyedik azt sem tudja, mit beszél, a többi meg csendben lapít, örül, hogy nem kell megdolgoznia a pénzéért, mert úgyis megkapja… 

Ha nem sikerült rájönni, akkor segítek. Ezek a magasságos Európai Unió ilyen-olyan szintű tagjai, képviselői, funkcionáriusai, kinek milyen státusz jutott osztályrészül.

Ha netán a tisztelt olvasó nem tudná, segítek. A sikkasztó például az Európai Bizottság értékekért és átláthatóságért felelős volt alelnöke, aki 2024-ben távozott az unióból, ám korábban azzal vádolták, hogy tetemes mennyiségű cseh koronát, azaz kenőpénzt fogadott el, hogy kijárjon bizonyos pénzösszeget egy kastély felújítására. Az élet, pontosabban az Európai Unió vicce, hogy ezt követően hazája kormánya biztosnak jelölte, mégpedig az értékekért és az átláthatóságért felelős pozícióba. Kecskére a káposztát. Csak halkan jegyezzük meg, hogy hazánkat folyton vádolta, mégpedig az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos véleménye miatt. Hogy ehhez mi köze volt, azt a tisztelt olvasó kérdezze meg honi jogászainktól, avagy az EU padsoraiban ülő magyar képviselőktől. Nos, hogy ki ő, azt gondolom sokan könnyen kitalálták, de azért leírom: Vera Jourova.

Akkor nézzük, ki az, aki lop, azaz lopott? Például Eva Kajli és társai, akik közül a hölgy, Kajli kisasszony amúgy fényes karrierjét, ha jól emlékszem az EU korábbi külügyi főképviselőjeként kezdte, vagy inkább folytatta, ugyanis korrupcióval vádolták meg, le is tartóztatták, annak ellenére, hogy családtagjai, vagy tettestársai nyugodtan sétálgattak pénzzel teli bőröndökkel Brüsszel utcáin, s amikor ráértek, akkor egyes külföldi államokat próbáltak korrupciós cselekedetekkel „megajándékozni”. Megúszták, azóta is ott ülnek a padsorokban, az olvasott embereknek nem kell ezt magyarázni. S aki hazudik, az vajon ki lehet? Nem nehéz ezt sem kitalálni, hiszen maga a főnökasszony is lebukott, azaz von der Leyen, amikor fel s alá sétálgatott brüsszeli felségterületén bizonyos törvénytelen papírokkal, melyek a Pfeizer-cég számára lehettek volna hasznosak, ám bizony a szerződés átláthatatlannak, magyarán törvénytelennek minősült, a gyanú meg az volt, hogy a vakcinák árát személyes tárgyalásokon alkudták ki, tehát „mutyiban”. A csókos asszony, kinek leginkább arról szólnak a hétköznapjai, hogy az ukrán elnököt, Zelenszkijt csókolgatja, ugyancsak megúszta a titkos vakcinaszerződés napvilágra kerülését, Ursula von der Leyen pedig azóta is köszöni, él és virul. Hogy az EU tagjai hogyan hunytak efölött szemet, azaz miképpen fásultunk bele a törvénytelenségbe, anélkül, hogy a legkisebb lázadást is megpróbáltuk volna felmutatni? No, erre nem tudok hiteles választ találni. A becsület ez idő tájt ilyen a magasságos Európai Unióban.

További találós kérdéseket is fel tudnánk tenni az unió működését és működtetését illetően, de a legfontosabb kérdés mégis az kell legyen, hogy miképpen jutottunk el idáig?

Egyrészt addig, ami a fentebb felsorolt törvénytelenségeket – nyilván van több is –, lényegében lehetővé tette, s jószerével egyiknek sem lett semmi következménye. Tényleg, ki válaszol erre a kérdésre? Várnánk, de csak a csend válaszol. S már régóta. Nekünk az elmúlt évtizedekben megtaníttatták, hogy vegyük tudomásul, nincs beleszólásunk a politika, s ezúttal – holott tagok vagyunk – például a magasságos unió ilyen-olyan cselekedeteibe. Megtanultuk, s bizony azóta sincs. S hogy lesz-e valaha is, azt nehéz megjósolni. Ez idő tájt reménykedni csak abban lehet, hogy egyszer csak kimegy alólunk ez az egész szégyenletes, még önmagát is sokszor meghazudtoló szervezet. Ehhez persze csoda kell, amit várni szabad, de nem szokott gyorsan megérkezni. Az Európai Unióval kapcsolatos kérdések és kételyek hosszú évek óta, pontosan belépésünk óta foglalkoztatják a gondolkodni szerető embert. Már csak azért is, mert megannyi alkalommal ért már bennünket olyan megalázó cselekedet, avagy vélemény, sőt figyelmeztetés is az EU fura uraitól, akik nem szeretik, sosem szerették, ha valaki gondolkodik. Azokat meg végképp nem, akik kérdezni is mernek.

Remélem, nem tévedek abban, hogy mi, magyarok (és szlovákok is - szerk.) 2004.-ben lettünk teljes jogú tagja az Európai uniónak. Tehát 22 éve. A mézesmadzag, melyet akkor elhúztak az orrunk előtt, azóta megkopott. Nincs rajta méz. Tévedni emberi dolog, tartja a közmondás. Beismerni a tévedést pedig nemes cselekedet. S ha már közmondás, akkor csak annyit: jobb későn, mint soha. Kilépni is, meg beismerni is tévedésünket. Ám legalább annyit megkövetelhetnénk, hogy őszintén mondják el nekünk, mi az igazi hasznunk tagságunkból. Jöjjenek is a találós kérdések: A határok eltörlése? Aha! A migránsok előtt. Az LMBTQ- és Woke-ideológia erőltetése? Persze, az anarchia fenntartása céljából. Sorolhatunk még ezeknél félelmetesebb dolgokat, hogy csak egyet említsek, a háborúhoz való hozzáállást például. Magyarán a háborúpártiságot egy olyan csatát illetően, amelyhez semmi közünk, de jó négy esztendeje már ezzel kelünk, ezzel alszunk el, és az EU továbbra is háborúpárti. Találós kérdést még számosat lehetne feltenni jelen életünk és az Európai Unió viszonyát illetően, de igaz választ aligha kapnánk, csakis sandát. Így aztán egy számomra cáfolhatatlan mondattal zárom ezt a kis eszmefuttatást, tetszik, nem tetszik, illik, nem illik, hogy: anyám, én nem ilyen lovat akartam. Talán nem vagyok egyedül.”

Kondor Katalin írása
forrás: FB