Reményik Sándor írja egyik levelében annak az asszonynak, aki a fényt jelentette  számára: „Ma pünkösd van, a Lélek ünnepe… Lélekben újra átélem a véghetetlen sok szépet, amellyel a Maga barátsága – engem megajándékozott.”...

A pentekosztész (=pünkösd) szó azt jelenti, hogy a húsvét utáni ötvenedik napon ünnepli a keresztény világ a Szentlélek eljövetelét. Az ünnep tárgya fokozatosan alakult át: kezdetben mezei ünnep volt, az aratás, az öröm és a hálaadás napja, végül a lélek ajándékának ünnepévé vált.

A legszebb lélekre vonatkozó szókapcsolatot – úgy gondolom – Arany János a Toldiban írta le. Így szól: „Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom, / Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom;” A ragos főnévhez a költő – a mai szóhasználatból már kiöregedett – igét csatolt, és ezáltal különös érzést közvetített. Milyen nagyszerű és kifejező így együtt, az egymáshoz láncolt két szó! Mert nemcsak az édesanya sejtjeiből és testéből született meg a fiú, hanem Toldiné lelkét is megörökölte. Ebben a megfogalmazásban a legéteribb magasságba emelte a lelket Arany, amely – mondják – a vér hordozója. Az életben nem az számít, ami látható és kívül van, csak az, amit a belső takar. „A Béke itt kezdődik. / Bent: / Csend” – vallotta Reményik. A lélek a test legmélyebb odújában lakozik. Emberi szem sohasem látta, mégis tisztában vagyunk azzal, hogy létezik. Születéskor a testünkbe költözik, és nem hagy el bennünket addig, amíg lélegzünk. Ott van bennünk, mint a levegő, amit beszívunk. Él az, amiben megvan az élet lehelete (2Sám).

„Mi a lélek? – teszi fel a kérdést Bartók Béla – , és így felel rá: Az agy és az idegrendszer működése. És lassankint fejlődik, még a születés előtt, az illető szervek fejlődésével kapcsolatban, s a halál pillanatában teljesen megszűnik. Véges – halandó.” De micsoda mélységeket és magasságokat képes bejárni. Toldi édesanyja nem fejezhetné ki jobban a lelkiállapotát, mint a fent idézett módon: „Lelkemtől lelkezett…” A szeretet nem más, mint a lélek lélegzete, s ez Miklós párviadala után a fia felé áramlik. „A lélek-rezdülés honnan fakad? – kérdi Weöres Sándor.

A válasz: „Oly messziről, hol csillag sincsen, / és el sem éri a gondolatot.” A szem a lélek tükre – tartja a közmondás. Azt az embert is visszatükrözi, aki belenéz. „Minden lélekben van egy kis szivárvány, / Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, / Hogy egy más lélek átjöhessen rajta” – ez is Reményik. Nem ezt érezte-e Toldiné és a fia is? A lélek színhelye egy csatatér, de sokkal több benne a kitartás, mint az izmokban. Ugyancsak Reményik fogalmazta meg 1941-ben: „Volt úgy, hogy ismét nem tudtam szembenézni a dolgokkal, egyszóval a Lélek hiányát éreztem, s mikor tudtam – bár egy sóhajjal –, lélekért imádkoztam. Az utca, amelyben lakom: Szentlélek utca, s hogy visszakapta régi magyar nevét, eszembe juttatta, hogy én ezen sohasem gondolkoztam: szimbolikus utcanév ez, velem kapcsolatban is. A Szentlélek utcájában lakom, s valóban mindig Ő simogatott vagy ragadott meg, mikor igazán éltem. De milyen borzasztó volt annyiszor megtapasztalni hiányát.”

A lélek ünnepén erre a simogatásra vágyakozunk, a lélek békéjéről álmodozunk. Isten, ha létezel, mentsd meg lelkeinket a mai rohanó világtól, a pénz hatalmától, az önzéstől, az erőszaktól, a háborútól, a szorongástól, a mindent eluraló technikától. Add, hogy értsük a lélek nyelvét, mert nincs a világon szomorúbb látvány egy megcsonkított léleknél.

Kő András
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20220604-a-lelek-unnepen
kezdőkép: AFP/Robert Harding Heritage/Go