Nem tudom, ki hogy van vele, de amióta villanyáram segítségével harangoznak, a harang szava másképp szól. Tompábban. Mindig ugyanúgy...

Hiába, a kényelmi szempont, a technika, a kényszer felülkerekedett itt is. A harangozó „mesterség” kihalóban van, annyi más foglalkozáshoz hasonlóan. Elég egy gombnyomás, és az ember kezét máris helyettesítette egy élettelen mechanizmus. Jó volt megtapasztalni Erdélyben, hogy a Kalotaszeg környéki református templomok harangozói ma is a falvak megbecsült polgárai. A harang szava ezen a vidéken más és más üzenetet hordoz, attól függően, hogy hogyan és mennyit kondul meg. Mintha a kisbíró dobolását venné át a falu főterén. „Közhírré tétetik…” – adná hírül. Valamikor – főleg faluhelyen – a harang jeladás volt, időlépték, szokásjog, feltételes megálló, terített asztal, a templom előszobája, ima.

Harang szavunk egyébként a legkorábbi török eredetű átvételeink közé tartozik. A 15. századból adoptált mai jelentése úgy alakulhatott ki, hogy a nomád népek jeladó üstjének neve áttevődött az imára hívó, bronzból öntött keresztény tárgyra. A haranghasználat rendje az évszázadok során alakult ki. A hagyomány a napi három harangszót úgy értelmezi, hogy a reggeli Krisztus feltámadását, a déli a kínszenvedését, az esti pedig az emberré levését hirdeti.

Az esztergomi bazilika napi hármas harangszava a Trianon elleni tiltakozásul szólt korábban. Kecskeméten április 2-án este fél kilenckor egy tűzvész kitörésének emlékére harangoztak. Pozsony városának egyik harangja a városháza tornyában évszázadokon keresztül csak akkor kondult meg, ha valakit a vesztőhelyre vittek. A harangnak máig hóhérharang a neve. Szegeden és Tápén az 1879. évi nagy árvíz évfordulójának emlékére, régebben, a városházán és az összes templomban március 12. hajnalán egy óra hosszat (!) szólt a harang.

A hívő ember tudja, hogy a harangozás megszentelt idő, koszorús alkalom. Az idősebbek felidézhetik, hogy a harangszó hallatán – régi szép szokás szerint – a férfiemberek kalapot emeltek, az asszonyok és a gyerekek keresztet vetettek.

A 19. században Nagycenken, Szent György napjától, amikor a mezőre kihajtották, Szent Mihály napjáig, amikor a mezőről hazahajtották a teheneket, meghúzták a nagyharangot, és a férfiak a Szentháromság tiszteletére, állva vagy térdelve elimádkozták a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. A 20. század elején Kunszentmártonban a fegyveres testület tagjai: katonák, rendőrök a harangozás alatt vigyázzban álltak és tisztelegtek. A református ember a harang szavára egykoron levette vagy legalábbis megbillentette a kalapját. Ez a szokás is, mint annyi más, feledésbe merült. A szokások vagy a legjobb szolgák, vagy a legrosszabb urak. Meg aztán hol süketek vagyunk, hol kalapunk nincs! A harang szava valamikor végigkísérte az ember életútját. Hírt adott az örömteli eseményekről, a születésekről, az esküvőkről, a temetések fájdalmas pillanatairól. De emlékeztetője lehetett a közösséget érintő fordulatoknak is.

A harangszó hajdanán dicsőítés volt, hívás és figyelmeztetés, intés és emlékezés, emlékeztetés, védelem és védekezés.

Dante Alighieri a Purgatórium 8. részének 5–6. versében – Babits Mihály fordításában – ekképpen szól a harangról: „mely tán a haldokló napot siratja”. Siratom én is azokat a felhőtlen perceket a Balaton partján, ahol torkomban dobogó szívvel magam is sokszor harangoztam, s hittem, hogy közvetítek valamit – vigasztalásul – „lélektől lélekig”.

Kő András
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200829-a-harang-szava