A „politikai hobbista“ 2 részben leközölt cikkét hozzuk, mert világosan fogalmaz. Azonban csak az kezdje el olvasni, akit érdekel a téma és van egy kis ideje. Mert az okfejtés hosszabb az itt megszokottnál…(szerk.)
Miért fokozódik a háború? Miért nem képesek a felek leülni a tárgyalóasztalhoz, és véget vetni ennek az egésznek? Miközben Európa lakosságának hetven százaléka azonnali tűzszünetet akar. Ez a normális, természetes gondolkodás. Nem akarjuk a pusztítást, nem akarunk meghalni, sem azt, hogy a gyerekeinket vigyék el katonának, és ők haljanak meg. Miért erőltetik mégis a politikusok a háborút? Csak azért, mert ők viszont gazdagodnak rajta? Persze ez is része, de nézzük a sokkal súlyosabb, mélyebb okokat és hogy miért nem tud véget érni az ukrajnai háború.
Ez két testvérnép küzdelme, nem volna szabad beleszólni, ezzel is eszkalálva a háborút. Inkább el kellene szigetelni a konfliktust, oldják meg egymás között, ne rángassák bele az egész világot. Ez a józan, pragmatikus álláspont. Van egy morális szempont is: az ukránok a szabadságukért küzdenek az orosz agresszióval szemben, és ezért a szabad világ kötelessége, hogy segítsen nekik ebben.
Utóbbinak is van némi létjogosultsága.
De hogy az egészet megértsük, eggyel hátrébb kell lépnünk és geostratégiai szempontból szemlélni. Van egy komoly segítségünk: Halford John Mackinder brit földrajztudós, egyetemi rektor és politikus 1904-ben jelentette meg The geographical pivot of history, azaz A földrajz mint a történelem kulcsa című művét. Tulajdonképpen itt alkotta meg Eurázsia mint egységes földrész fogalmát, sőt Afrikát is hozzávette. Hiszen a Szuezi-csatorna megépítése előtt Afrika és Ázsia effektíve összeértek Egyiptomnál. Csakúgy, mint Európa és Ázsia az Urál hegységnél, ami persze még sokkal egyértelműbb és masszívabb kapcsolódás.
A lényeg, hogy ez a három kontinens képezi a világ teljes szárazföldtömegének 57, Afrika nélkül is több mint 36 százalékát. És ez az emberiség életterének fő otthona – ezért nevezik „home island theory”-nek, azaz „otthonsziget elméletnek” is Mackinder téziseit. A világszigeten belül meghatározza a legfontosabb részt, ami a Volga folyó, a Jeges-tenger, a Jangce folyó és a Himalája által határolt terület.
Természeti erőforrásokban, nyersanyagokban, ásványkincsekben a világ leggazdagabb része. Ezt elnevezte „Heartland”-nek, azaz hátországnak, más szóval a világ szívének. Mackinder szerint aki Kelet-Európát uralja, az uralja a hátországot, aki a hátországot uralja, az uralja a „Világ-szigetet”, azaz Eurázsiát és Afrikát, aki pedig a világszigetet uralja, az az egész világot uralja.
Ez a történelem során soha egyetlen hatalomnak sem sikerült teljesen. Még Afrika nélkül sem. A legközelebb az orosz birodalom, majd pedig a Szovjetunió került hozzá. De Ázsia délkeleti részén vele szemben is ott állt Kína. Európa nyugati részén pedig az Egyesült Államok.
Mackinder elméletét sokan nem tartják ma már relevánsnak, mert a XIX–XX. század fordulójának viszonyai között született. Amikor csak szárazföldi és tengeri haderők léteztek. A tengerek és a magas hegyek kellő fizikai védelmet is biztosítottak a „hátországnak”. A légierők megjelenése azonban felülírta mindezt – a kritikusok szerint.
Ez katonailag és politikailag valóban igaz. De gazdaságilag és geostratégiailag nem. Ettől még továbbra is a világ legnagyobb, erőforrásokban leggazdagabb része ez. És ha valaki birtokolja, akkor egyértelműen a világ első számú, megkérdőjelezhetetlen hatalmává válik. Logikus tehát, hogy minden más hatalom ennek a megakadályozására törekszik.
A XVIII–XIX. században Nagy-Britannia mint tengeri nagyhatalom elsődleges külpolitikai stratégiája az volt, hogy megakadályozza a kontinens megerősödését, akár francia, akár német fennhatóság alatt. Ehhez a legjobb eszköz, ha ők egymásnak feszülnek, pláne ha háborúznak. És a viszály fenntartásáért sokat meg is tett a brit titkosszolgálat.
A XIX. század második felében Oroszország is az iparosodás útjára lépett, így újabb potenciális rivális jelent meg a kontinensen. Ráadásul ugyanebben az időben sikerült a Német-római Császárság szétesését követő periódus után Otto von Bismarcknak újraegyesítenie a Német Birodalmat. Ha ez a kettő szövetséget köt egymással, a nyersanyagban gazdag oroszok és a tőkével, magas szintű technológiával rendelkező németek összeállnak, az a haditengerészeten alapuló brit hegemónia végét jelentette volna, a franciák kontinentális hatalmáról nem is beszélve. Ráadásul a két hasonló berendezkedésű, antidemokratikus, tekintélyelvű rendszer, a Német Birodalom és a cári Oroszország természetes szövetségesei is voltak egymásnak. A közeledésüket mindenáron meg kellett akadályozni.
És úgy általában, a kontinentális Európában nem hagyhatták a britek, hogy bárki megerősödjön. A franciákkal többé-kevésbé kialakult valamiféle status quo, azaz tudomásul vették egymás helyzetét. A britek uralták továbbra is a tengereket, a kontinensen viszont a franciák relatíve szabad kezet kaptak. Ebbe nem fért bele egy erős Németország, sem egy erős Közép-Európa az Osztrák–Magyar Monarchia vezetésével. Ezért lázították évtizedeken keresztül az itt élő kisebbségeket, ami végül Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásához és az első világháborúhoz vezetett. Az ezt lezáró trianoni békediktátum pedig pontosan ebbe a stratégiába illeszkedett. A Monarchia felbomlásával, Magyarország szétdarabolásával, kis területű és lélekszámú, Magyarországgal ellenséges államok létrehozásával a nyugati hatalmak hosszú időre megszabadultak egy erős, egységes közép-európai hatalmi centrum létrejöttének veszélyétől.
Bár nyugati hatalmakról beszélünk, de eddig nem esett szó az Egyesült Államokról. Okkal. Az USA 1776-os megalapításától kezdve ugyanis nagyjából 140 éven át nem vett részt a szélesebb geopolitika alakításában. El voltak foglalva az amerikai kontinensen. Egy jó darabig a terjeszkedéssel, tengertől a fénylő tengerig („sea to shining sea”), ahogy James Polk elnök fogalmazott, John O’Sullivan újságírót idézve, 1845-ben. Ez az úgynevezett „Manifest Destiny”, azaz „testet öltött végzet”, miszerint az Egyesült Államok sorsszerű, isteni elrendeltetése, hogy birtokba vegye a teljes kontinenst. Legalábbis kelet–nyugati irányban. Ez 1912. február 14-én teljesült, amikor Arizona az USA 48. tagállama lett.
Az izolacionista politika rövid ideig még folyatódott, de 1917. december 7-én az USA hadat üzent Németországnak és Ausztria–Magyarországnak, ezzel belépett az első világháborúba. Az egyébként eléggé háborúellenes amerikai közvéleményt azzal győzték meg, és a mai napig a köztudatban a belépés oka, hogy egy német tengeralattjáró elsüllyesztette a Lusitania nevű brit óceánjáró hajót, rajta 1959 utassal, köztük 123 amerikaival. Csakhogy ez még 1915 májusában történt.
Az Egyesült Államok háborúba lépésének tényleges okait másutt kell keresni. És meg is találhatjuk.
A hadviselés jelentősen meggyengítette az európai nagy- és középhatalmakat, és megnyílt egy hatalmi vákuum. Az USA számára világossá vált, hogy ha valóban vezető nagyhatalommá akar válni, akkor szüksége van néhány erős szövetségesre Európában, de nem szabad, hogy Európa túl erős legyen. Az eurázsiai birodalom gondolatától meg egyenesen rettegtek.
A második világháború gyakorlatilag ugyanerről szólt. Az elsőben vesztes Németországra a győztes antant megalázó békét kényszerített. Hitler azért kerülhetett hatalomra, mert a sértett népnek azt ígérte, hogy az ő vezetésével visszavághatnak. A náci ideológia számos eleme közül a mai témánk szempontjából az úgynevezett élettérelmélet a fontos. Ezt ugyan még 1897-ben fogalmazta meg Friedrich Ratzel föld- és néprajztudós, de a használatát Hitler tette széleskörűvé. Eszerint a német nép sorsszerűen predesztinálva van arra, hogy uralkodjon a Kelet fölött, ezért jogos meghódítani azt. (Bármilyen hasonlóság az amerikai „testet öltött végzet” és a német élettérelmélet között pusztán a „véletlen” műve.)
Azt látjuk tehát, hogy már két világháború is szólt az eurázsiai kontinensről, főleg ennek „szívéről” és az ehhez vezető kapuról, Kelet-Európáról. A második során Hitler úgy gondolta, el is tudja foglalni a területet, ezért megtámadta Oroszországot. Abban a hitben, hogy miután így megszerzi a létfontosságú „hátország” jelentős részét, a nyersanyagok birtokában ezután majd könnyen le tudja győzni Angliát.
(A Németországgal szövetséges Japán pedig eközben leköti az Egyesült Államok katonai erejét.) Amíg Németország és a Szovjetunió egymással harcoltak, a Nyugatnak semmi baja nem volt a helyzettel. A sikeres szovjet védekezést követően azonban új helyzet állt elő. Felcsillant Németország legyőzésének, újbóli megroppantásának lehetősége, de fontos volt, hogy ezt nehogy az időközben egyre jobban erősödő Szovjetunió tehesse meg önállóan. Churchill, Roosevelt és Sztálin, azaz Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió szövetsége valójában nem kívánatos, de rövid távon hasznos volt minden érintettnek.
Miután az amerikaiak jelentős erőkkel beléptek az európai hadszíntérre, Németország nyugati irányból is óriási nyomás alá került, maradék erejét lekötötte az angol–amerikai–francia erőkkel szembeni védekezés. Így a szovjetek keleten gyakorlatilag szabadon nyomulhattak előre. A győztesek végül kettéosztották Európát a vasfüggöny mentén.
Nem kell tehát meglepődnünk, hogy a harmadik világháború – ami sokak szerint már most is zajlik, csak nem hagyományos eszközökkel – ugyanezekről a célokról szól. De a megértéshez nélkülözhetetlen a történelmi háttér felvázolása.
A NATO céljait első főtitkára Lord Ismay így fogalmazta meg: "Benn tartani az amerikaiakat, kívül tartani az oroszokat, és lenn tartani a németeket."
Ugye, értjük? Magyarul: megakadályozni, hogy létrejöjjön egy orosz–német szövetség az eurázsiai kontinensen.
A NATO valóban megvédte Nyugat-Európát a szovjet fenyegetéstől (bárcsak minket is segített volna, mondjuk, 1956-ban!). De a Nyugat, élen az Egyesült Államokkal, nem emberbaráti érzésekből cselekedett, hanem saját, egyébként persze érthető, jól felfogott érdekéből. A Marshall-tervvel újjáépítették, egyben gazdasági és katonai szempontból is függő helyzetbe hozták Nyugat-Európát. Az amerikai hegemóniát évtizedekre garantálták a „Világsziget” egy részén.
Közben a több évszázados visszavonulásból Kína is visszatért, amely kommunista országként kifejezetten ellenséges viszonyban volt a Szovjetunióval. És az Egyesült Államok gondoskodott róla, hogy ez így is maradjon. 1972 februárjában Nixon elnök Kínába utazott, és találkozott az akkor már betegeskedő Mao Ce-tunggal. 1979-ben Mao utóda, Teng Hsziao-ping ellátogatott az USA-ba, ahol ekkor már Jimmy Carter volt az elnök. A közeledésnek számos gazdasági oka is volt. A Teng-féle nyitás alapozta meg a következő évtizedeket, amikor is az amerikai tőke beáramlott, felépültek a gyárak, az olcsó munkaerőnek köszönhetően egyre több termelői kapacitás települt Kínába, és elkezdődött nemcsak a globalizáció, de Kína lassú menetelése is az újabb világhatalmi státus felé. (Ötszáz évvel korábban Kína volt a világ legfejlettebb országa, de a Ming-dinasztia által indított és egészen Mao uralkodásának végéig folytatott bezárkózó politika miatt az ipari forradalmon átesett Európa közben elrobogott mellette.)
De nem csak gazdasági okai voltak az amerikai politikai nyitásnak Kína felé. A Szovjetunióval szemben a világ legnépesebb, de gazdaságilag akkor még gyenge országa kiváló eszköznek tűnt. Ezzel meg lehetett akadályozni, hogy a Szovjetunió esetleg megszerezze a „Hátországot”, azaz a „Világsziget” legfontosabb részét.
Ráadásul ha Kína amerikai gazdasági függésbe kerül, akkor az sem merülhet fel, hogy ők szereznék meg.
Ez a veszély nagyjából az elmúlt tizenöt évben jelent meg az amerikai radaron, amióta Kína már nem bérmunkatelep, hanem óriási technológiai innovációt hajt végre. (Persze főleg lopott technológiával kezdték, de ahogy mondani szokták: egyetlen multimilliomostól sem szabad megkérdezni, hogyan szerezte az első millióját.) Kína megerősödött. Olyannyira, hogy amikor Barack Obama elnök meghirdette – Mackinder terminológiája alapján – a Pivot to Asia programot, vagyis hogy mostantól az USA-nak Ázsia lett a geopolitikai kulcskérdés, és Hillary Clinton külügyminiszterként 2009-ben Kínába utazott, az akkori kínai diplomácia kiemelkedően fontos alakja, Taj Ping-kuo (aki egyébként 1989 és 91 között Kína magyarországi nagykövete volt) a következő kérdést tette föl neki: Why don’t you pivot out of here? – azaz „Miért nem húztok el innen a kulcsaitokkal együtt?” – hogy magyarul is maradjunk a Mackinder-féle terminológiánál.
Időközben a Szovjetunió összeomlott. Ezt követően azonban az USA nem egy új Marshall-tervet rakott össze, hogy újjáépítse a posztszovjet térséget, beleértve magát Oroszországot is, hanem egy másik stratégiát választott. Arra ösztönzött egy rakás korábbi gengsztert, akiket most már oligarcháknak nevezett, és akik a szétesett Oroszország hatalmas nyersanyagvagyonát ilyen-olyan utakon megszerezték, hogy vigyék el a pénzüket – így áttételesen az orosz nemzeti vagyon jelentős részét – Londonba és New Yorkba.
(Aztán ebből futballcsapatokat meg hasonlókat vásároltak.)
Erre volt tulajdonképpen Oroszország – és a történelem – egyfajta immunválasza Vlagyimir Putyin. Aki azt ígérte, hogy újra felépíti az erős, büszke Oroszországot. Hiába nem szeretjük, hiába démonizálja őt a nyugati világ, az orosz embereknek ez az ő elsődleges vonzereje. Hogy „Hé, emberek, végigszenvedtétek a kommunizmust, annak kimúlását, a Nyugat nem volt a barátotok, ellopta vagy segített ellopni a nemzeti vagyonunkat. De itt vagyok én, aki újjáépítem Oroszországot az oroszoknak.” Kicsit hasonló helyzet, mint Németországban az első világháború után. A győztesek arroganciája hozta el Hitlert 1933-ban, és a győztesek arroganciája hozta el Putyint 2000-ben.
Na és akkor Ukrajna… Az elmúlt két évtizedben nagyon erősen közeledett Oroszországhoz Németország, és vele együtt egész Európa. A nyersanyagok, természeti erőforrások találkozása a tőkével, technológiával és a képzett munkaerővel. Hogy ez nekünk, magyaroknak jó volt-e vagy sem, az megint egy bonyolult kérdés. De az amerikaiaknak biztos, hogy nem. Mert még egyszer: aki ezt a régiót birtokolja, azé a világ nyersanyagainak és lakosságának is a döntő többsége.
Az USA-nak a geopolitikai kulcs – még mindig Mackinder szóhasználatával élve – ezúttal Ukrajna. Évek óta pumpálnak rengeteg pénzt és hajtanak végre nyílt és burkolt politikai akciókat, nem utolsósorban egy teljes forradalmat levezényelve, hogy Ukrajnát kiszakítsák az orosz érdekszférából és a Nyugat előretolt bástyájává tegyék. Erről szól Ukrajna leendő NATO-tagsága is.
Többek között rakétabázisok telepítéséről, ahonnan szükség esetén akár Moszkvát és Szentpétervárt is közvetlenül, a földről lehet lőni, légitámadások nélkül. Erről szólt a Majdan és a narancsos forradalom is, ahová nemcsak ötezer hrivnyáért vitték az embereket tüntetni (többek között Kárpátaljáról is), hanem Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes ekkor mondta el Geofrey Pryatt akkori kijevi nagykövetnek telefonon, hogy Washingtonban Arzenij Jacenyukot jelölték ki Ukrajna új miniszterelnökének.
Washington kijelölte… és tényleg ő lett! Amikor Pryatt megkérdezte, hogy az EU mit szól ehhez az egészhez, Nuland válasza ennyi volt: „Fuck the EU!” (Aki nem hiszi, nézze meg a YouTube-on vagy a BBC oldalán – az eredeti hangfelvétel is megtalálható.)
Oroszország az agresszor, amely megtámadta Ukrajnát. Ez tény. Az amerikai külügyminisztérium, a titkosszolgálatok, politikai és katonai vezetők azonban nagyon sokat tettek ezért a konfliktusért. És most már az USA egyszerűen nem hagyhatja, hogy Ukrajna veszítsen. Eddig ukrán katonákkal, ukrán vérrel harcoltak Oroszország ellen. Ez lassan kezd elfogyni, ezért lehet, hogy európai katonák vérére is szükség lesz. De sem Eurázsiát nem hagyhatják egyesülni, benne a „hátország” végtelen nyersanyagával, sem Kelet-Európát – benne a világ legjobb minőségű termőföldjeivel Ukrajnában – nem engedhetik át Oroszország érdekszférájába.
Egy óriási stratégiai hibát persze elkövetett az USA. Ukrajnát fellázította Oroszország ellen, és Oroszországot válaszlépésre kényszerítette. Európai szövetségeseit pedig gazdasági recesszióba taszította azzal, hogy megtiltotta az orosz nyersanyagok, energiahordozók behozatalát, azt gondolva, hogy ezzel megroppantja Oroszországot, és a nép fellázad Putyin ellen, káosz lesz, majd pedig megérkezik megmentőként a Világbankon és egyéb szervezeteken keresztül. Így fennhatóságot szerez Oroszország gazdasága és vagyona, nem utolsósorban nyersanyagvagyona fölött. Ennek birtokában pedig könnyen fordulhat Kína ellen. Megint csak hasonló helyzet ahhoz, amit Hitler gondolt 1941-ben.
Csakhogy az orosz gazdaság nem roppant össze. Nem utolsósorban amiatt, mert Kínával rendezték vitás kérdéseiket, sőt a két ország egy új gazdasági világrend kiépítésén dolgozik, nem mellesleg megcélozva a dollár hegemóniájának megtörését is, India és számos további középhatalom hathatós részvételével, Brazíliától Iránon át Dél-Afrikáig. Utóbbi országok túlnyomó többsége pedig nem akar részt venni, állást foglalni ebben a háborúban.
Eközben az orosz–kínai közeledéssel az eurázsiai „Hátország”, a „Világsziget” szíve is valamiféle közös irányítás alá kerülhet. Ami végképp az Egyesült Államok rémálma. Futnak tehát a pénzük után, és egyre magasabbra emelik a tétet. Ha nem sikerül legyőzni Oroszországot, akkor félő, hogy Eurázsia egyesült ereje átlépi a kritikus pontot, és az amerikai hegemónia végzetes sebet kap.
Ezt pedig továbbra is csak úgy lehet megakadályozni, hogy folyamatos konfliktusokat robbantanak ki. És arról még nem is beszéltünk, hogy Kína felemelkedésével a világkereskedelem is átalakulóban van. Az USA tengeri fölénye egyre kevésbé dominál, ahogy Kína egyre több szárazföldi kereskedelmi útvonalat is kiépít. Ha megnézzük a közelmúlt konfliktusait, Afganisztántól Irakon, a Közel-Keleten, Izraelen, Észak-Afrikán át Grúziáig, Koszovóig és Ukrajnáig, ezek mind-mind a kínai selyemút – vagy inkább selyemutak – mentén fekszenek, azaz a Kína és Európa közötti kereskedelem fontos állomásai.
Egy ukrajnai béke tehát ugyanúgy a kínai szárazföldi kereskedelmi hegemóniát erősítené, ahogy a Budapest–Belgrád vasútvonal is. Az Egyesült Államok és mindazok, akik az Egyesült Államok érdekeit képviselik, mindkettő ellen küzdenek.
De ez megint egy másik írás témája lehet.
Viszont remélem, így már értjük a geopolitikai összefüggéseket és főleg azt, hogy annak ellenére, hogy Európa lakossága békét akar, a politikai vezetők – nagyon kevés kivétellel – miért tesznek meg mégis mindent a háború folytatásáért.
Jeszenszky Zsolt
források: 1. rész: https://magyarnemzet.hu/velemeny/2024/06/ezert-nem-akar-az-usa-beket-kotni 2. rész: https://magyarnemzet.hu/velemeny/2024/06/ezert-nem-akar-az-usa-beket-2-resz