Kis nejlon táskákkal,maguk után húzott bőröndökkel, csendesen, lehajtott fejjel, kézen fogva édesapák nélkül, szomorú tekintetű, de dacos tartású édesanyákkal az oldalukon érkeznek a fáradt, a háború borzalmai elől menekülők a határon át, a biztonságba, a viszonylagos nyugalomba...
Húzzák maguk után az életüket, a sebtében összepakolt holmikat, a sorsukat, a magára hagyott otthon fájdalmát. Úgy néz ki, mintha itt lennének, a poros úton, mintha itt állnának sorban az ételosztó sátrak előtt, pedig a gondolataikkal az otthont keresik maguk körül, az éppen sarjadó fű látványát az udvaron, a játékos kutyusok pajkos szeretetét, akik magukra maradtak otthon, és kóbor állattá váltak, mint földönfutó ,egykori gazdáik.
A lelkükben dúló vihar és aggódás, lélekben apa mellé repítik őket, aki hideg árkokban, havas, fagyott földön kúszva, üszkös és lerombolt házak falainak takarásában bujkál a gyilkos golyók elől, vagy éppen az utolsó gondolataival, szeretteit maga előtt látva , távozik, lép át éppen most, az árnyékvilágba.
Hogyan jutottunk ide? Mikor vált az emberiséget vezető, vagy inkább megvezető kapzsi, kielégítetlen, vezetői réteg, politikusok, bankárok, milliárdos üzletemberek hada, érzéketlenné az emberi nyomorra? Mikor indult el az emberiség azon az úton, ahol az emberi életnél már szinte minden fontosabb és drágább?
Tudjuk, mennyibe kerül egy autó, egy telefon, egy ház, egy luxusnyaralás, egy értékes karóra, egy kiló arany. De mennyibe kerül az emberi élet? A másé, mert a sajátja mindenkinek a legdrágább. Akik az életekkel üzletelnek, akik kiszámítható, feláldozható és szükséges áldozatokról és veszteségekről döntenek az íróasztalok térképei fölött, stratégia számítások statisztikáiban, azok mindig a mások életével üzletelnek. Az ő semmibe vett, egy puskagolyó, vagy gránátrepesz áráért feláldozott életükkel.
De ki választja meg ezeket az embereket magas politikai pozíciókba, hogy aztán simán, lekezelően, semmitmondóan, és szemrebbenés, lelkiismeret furdalás nélkül, a halálba küldenek bennünket, szeretteinket, és akik soha nem látják majd az árván maradt gyermekek és édesanyák feleségek szemében a várakozás és a vágyakozás fájdalmát, az édesapák, férjek, nagyapák hiányát, a romba döntött otthon üszkös , halott törmelékét? Hogy úgy fog felnőni egy generáció, apák, nagyapák, férfiak nélkül, hogy a lebombázott házak között, a vasbeton hulladékban lesz a játszóterük, hogy a mindennapos nélkülözésben, könnyek és kétségek gyötrelmei között fogja leélni eltékozolt, a kapzsiság és az igazságtalanság oltárán feláldozott gyermekkorát. És akik felcseperedve végignézik, hogy ugyanazok az emberek, akik egy egész generáció, nemzet életét odadobták a saját kicsinyes bosszújuknak, vagy éppen a nagyratörő, a pénz urait kiszolgáló vágyaiknak, majd Nóbel Békedíjat, állami kitüntetéseket, anyagi jólét biztosítását kapják meg azoktól, akik mindezt, az egész végtelen nyomort előidézték.
Édesapám 12 éves volt, amikor nagyapám 1943. június 19-én Altuhovónál, a brianszki erdő mellett, fejlövést kapott. Nekünk, gyerekeknek, nagyon keveset beszélt azokról az időkről. Csak akkor vette a bátorságot, amikor néha egy kis házi bortól elbódulva, még felnőtt, háromgyerekes apaként is könnyekkel a szemében, felidézte azt. Sokszor mondta, hogy többet ettek, mint sírtak. Hogy a kis kertecskében, ami az udvar mellett volt, a vastagabban meghámozott, csírázó krumpli héját ültették el, mert a krumplit megették, az már nem jutott a földbe vetőmagként. Soha nem felejtem el a tekintetét, a szeretett, jószívű , aggódó szomorú mosolyát, amikor rám nézett az én édesapám. Ahogy arany csillagnak hívott, mert úgy is érezte, hogy én, az ő ragyogó, fényes arany csillagja vagyok. Nagyon hiányzik.
Azt gondoltam akkor, milyen jó, hogy az én gyerekeimnek, az unokáimnak, ezt már nem kell megélniük. És ma itt állunk megint, egy háború szomszédságában, egy számomra idegen ország, kínnal-keservvel megtűrt polgáraként, egy világháború küszöbén, ahol tudatlan, mások nagyhatalmi érdekeit kiszolgáló és a saját országuk lakóinak biztonságát egy kis seggre pacsiért, és fejsimogatásért, talmi, percnyi dicsőségért újra feláldoznák. Óriási harag van bennem.
Hogyan jutottunk ide? Miért nem kerül szinte soha, józan, az emberi értékeket, a családot, Istent félő vezető a nemzetek élére?
És ha kerül, és ott van, akkor azt miért akarja a csőcselék, az ócska epizódszínész, a tehetségtelen zenész, az idegenszívű jöttment, a tolvaj és korrupt uszító, másokon élősködő és másokból élő, hazaáruló, a nemzetet magasról ócsároló újgazdag letaszítani?
Valaki, vagy valakik, megnyerik a háborút, de az nem az azt kirobbantó ország lesz, és a megtámadott sem, hanem fegyvergyáros mágnások, az éhetetlen bankárok, a milliárdos bankszámlákkal és díjakkal járó, életjáradékokkal kitömött politikusok, a kapzsi milliárdos vállalkozók, akik mások nyomorra fölött is csak a csillogó ezüstöt látják.
És a békét se nyeri meg senki, mert az apák és nagyapák hiánya, a temetetlen halottak tömegei, a romos, hideg házak, az árvák és özvegyek szemében a fájdalom, az eltékozolt és felelőtlenól eladott generáció sorsa, nem enged megnyugvást és örömet sem. Békét meg aztán végképp nem hoz a megnyomorított lelkekbe. Itt mindig csak mi, kis emberek veszítünk el mindent, mi, akik mikor azt mondjuk, az az egy szavazat amit éppen leadunk, vagy nem adunk le egy választáson, nem számít.
Tényleg nem számít? És tényleg számít? Döntse el mindenki önmaga.
Hrubík Béla FB-oldala