Nem tudjuk, hogy milyen jólétben élünk, éltünk, addig, amíg ezt el nem veszítjük. Panaszkodunk, irigykedünk, nem becsüljük eléggé, amink van, pedig, ha őszinték lennénk önmagunkhoz, rájönnénk, hogy soha még ilyen jól nem éltünk. De ennek a jólétnek sajnos lassan vége...

És azért vége, mert nem becsültük meg. Eltékozoltuk, elszórtuk a jövőt. Hitványak voltunk, és ez alól nincs felmentés. Úgy hull ki minden a kezünkből, mint a por, amit lassan elfúj a szél.

Ami természetes volt számunkra eddig, azt egyik napról a másikra elveszíthetjük. Napi szinten pazaroltuk, pazaroljuk az élelmet, és a lejárt szavatosságú élelmiszerek hegyekben kerültek kidobásra a konténerekbe, és a kukákba.

Pedig vannak helyek a földtekén, ahol milliók éheznek, és hálásak lennének, akár egy darab száraz kenyérért is. Válogattunk az drágábbnál- drágább bio termékek között , hogy melyik a szebb, kívánatosabb, pedig egykoron a hullott gyümölcsnek volt a legnagyobb becse és a legjobb íze is. Csak ezt már elfelejtettük.

Kora nyári, meg kora őszi olcsó, "lasztminit” kirándulásokat szemléztünk a neten: Dubaj, Seychelle-szigetek, Mallorca, Olaszország, Tenerife, Spanyolország, miközben a gyermekkorunk idejének élményeit, a falu erdei tisztásának szélét, a kis titkos patakkal vagy forrással, már benőtte a gaz.

Annyi csoda és szépség van körülöttünk, ami mellett elmegyünk naponta, és ezer kilométereket leutazunk ugyanazért, ami itt van mellettünk, csupán néhány száz méterre. De ennek vége. A kor, amelybe belépünk, nem erről fog szólni.

A küzdelem, remény, és a reménytelenség évei várnak ránk. Ha nem tanulunk meg újra Istenhez fordulni, imádkozni, alázattal elfogadni azt, amit ránk mér a sors, elveszünk. Égnek az erdeink, a búzatáblák, a domboldalak, és mi nem figyelünk oda a jelekre, amit a Föld küld nekünk, a biztonságosnak hitt otthonainkba. Nem lesz vizünk, nem lesz élelmünk, s ha lesz is, olyan drágaság és hiány lesz körülöttünk, hogy belerokkanunk.

Felégetjük az esőerdeinket, elpusztítjuk az állatok életterét, üresre halásszuk a tengereket, kizsákmányoljuk a Föld ásványkincseit a végsőkig, műanyagszeméttel árasztunk el minden létező és nem létező helyet a világon.

Amit évezredek felépítettek és megtartottak nekünk, azt mi egy évszázad alatt tönkretettük. Homo modernicus. Ez lett az ember. Hová vezet ez? Ha nem tanulunk meg egymáson, egymásnak segíteni, elveszünk.

De lesz ennek jó oldala is, mert a rossz időket, ugyan gyenge emberek okozzák, de a rossz idők, erős embereket szülnek. És az erős emberek, majd jó időket teremtenek.

A családok ismét egymásra találnak majd. A gyermekek visszaköltöznek a szülőkhöz hogy egy lakást fenn tudjanak tartani . Újra tanulnak az unokák a nagyszülőktől élni, megmaradni, kenyeret sütni, varrni, konyhakertet gondozni. És nagyapáktól megtanulják megjavítani azt, ami elromlott. És nem kidobni mindent, és újat venni.

Nem maradnak egyedül a szülők. Újra élettel telnek meg a magányos szobák, és a szeretet, az összetartozás, a segítés, ismét kinyitja a szíveket. Talán így megkönyörül rajtunk a Teremtő. Eddig a bőség zavarában éltünk, mostantól a bőség avarában turkálunk, hogy megkeressük azt, amit elvesztettünk.

Önmagunkat, a régi életünk gyökereit, az embert, akit Isten teremtett.

Hrubík Béla (FB-oldala)