Emelkedő élelmiszer- és üzemanyagárak, építőanyag-hiány: kezdi éreztetni hatását a világjárvány. Jön az uniós zöldadó, ezzel együtt pedig a rezsiköltségek emelkedése. A száguldó infláció következtében fokozatosan elértéktelenedik a félretett tartalék pénzünk. Mi jöhet még?...
Áruhiány, amit valljuk meg őszintén, nem igazán tudunk elképzelni az elmúlt évtizedek árubősége után.
Egy baleset a Szuezi-csatornában, és máris sebezhetőbb az európai ember. A csatornát elzáró óriáshajó esete nagy publicitást kapott, de hol van ez ahhoz képest, ami Shenzenben történt? Hat napra ugyan leállt a forgalom a csatornában, a kár pedig napi 15 millió dollár, írják a gazdasági lapok. Ez azonban mind semmi ahhoz képest, hogy május végén egy hónapra karanténba vonultak a dél-kínai Shenzen konténerkikötő dolgozói. Nem volt ember a konténerek ki- és berakására, szakadtak a termékláncok, alkatrész- és áruhiány lépett fel Európában. Majd a konténerbérlés ára is az egekbe szökött, ami további áremelkedést generált.
Igen, a mai világban minden mindennel összefügg, de valakinek a végén fizetnie kell. És azok mi leszünk, fogyasztók.
Emellett fokozatosan megváltozik majd a viszonyunk Kínához, a kínai áruhoz is. Á, ez csak kínai, mondjuk, ha nem a minőségről beszélünk. Pedig manapság, és a jövőben még inkább, a minőséget is Kína fogja képviselni a bóvli mellett. Mire alapozom ezt? Arra, hogy miközben az egész világ küzd a járvány következményeivel, Kínába tavaly is gond nélkül áramlott a külföldi tőke. Olyannyira, hogy ebben (is) megelőzte az Egyesült Államokat, az Európai Unióról nem is szólva. Ma már nemcsak az ócska szemetet gyártják Kínában, hanem a világmárkákat, és még inkább így lesz ez a következő években.
Az Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája szerint tavaly, tehát a pandémia első évében 163 milliárd dollár külföldi befektetés érkezett a kínai gazdaságba, az USA-ba „csak”134 milliárd dollár.
Főleg amerikai óriásvállalatok látnak fantáziát – és üzletet – Kínában, és nem kínozza őket a lelkiismeret, hogy a pénzt az ellenséghez csorgatják. Mert az üzleti világ nem így működik.
A cégek azt látták, ami a valóság, hogy a kínai gazdaság ütésálló, és a járvány sem tudta leteperni.
S most kapaszkodjon meg a kedves olvasó! Kínában nem a ruhaiparba vagy az összeszerelő műhelyekbe ömlik a pénz, hanem a high-tech szférába és a gyógyszeriparba. Magyarul: a jövőbe.
Ezzel szemben áll a lehangoló uniós adat: a beáramló tőke nagysága 110 milliárd dollár, ami persze még mindig elképesztő summa, de mindjárt árnyaltabb lesz a kép, ha hozzátesszük, hogy ez 70 százalékos visszaesést jelent a pandémia előtti évhez képest.
Ez már a bizalomvesztésről árulkodik, ami nélkül viszont nincs üzlet, nincs fejlődés, és nincs életszínvonal-növekedés.
Kérdem én, nem ezzel kellene inkább foglalkozniuk az uniós vezetőknek?
Értem én, hogy fontos a nyilvános letérdelés, a szivárványmozgalom meg az emberi jogok, de ezeket a számokat elnézve egyre erősödik bennem az érzés, hogy itt valami oltári nagy figyelemelterelésről van szó.
El kell terelni a figyelmet a közelgő gazdasági problémákról, mert az unió nem tud velük mit kezdeni, vagy azért, mert nem akar velük foglalkozni.
Magam sem tudom eldönteni, melyik a rosszabb. Miközben azt gondolom, az Európai Unió döntéshozóinak az lenne a dolguk, hogy megállítsák a lecsúszást és visszaszerezzék közösségünk nemzetközi tekintélyét.
Haják Szabó Mária forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/rossz-vagy-meg-rosszabb