Úgy látszik, hogy a világ globalista vezetése túltolta a biciklit. Már az amerikai konzervativok is hallatják a hangjukat. Valami változás észlelhető…(szerk.)
- – – – – – – – – – – – – – -
A külpolitikai establishment tisztában volt azzal, hogy minden egyes lépéssel csak feleslegesen provokálja Oroszországot – írja George D. O’Neill Jr. a The American Conservative honlapon szerdán (nov.16.) megjelent elemzésében, amelynek fordítását teljes terjedelmében az alábbiakban közöljük.
Az ukrajnai háború elejétől fogva a nagy cégek kezében lévő média, a politikusok és az összes, ellenőrzés alatt tartott nem-kormányzati szervezet (ngo) az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában egyhangúan azt harsogta, hogy a kelet-ukrajnai orosz katonai fellépés alaptalan és indokolatlan volt – olyan típusú agresszió, amelyet nem lehet megengedni.
Ezzel a propagandakampánnyal mindössze egyetlen probléma akadt: tökéletesen hamis volt. A mélyállam – a kormányzati elit, a hírszerző szolgálatok és a katonai apparátus – évtizedeken át fenyegette és provokálta Oroszországot azzal, hogy a NATO-t eltolta a határáig.
Nem kell szeretni Oroszországot ahhoz, hogy ezt belássuk, és Vlagyimir Putyint is gyűlölhetjük teljes szívünkből. Az alapvető kérdés akkor is ugyanaz: azt, hogy a NATO elérte a határaikat, az oroszok agressziónak és nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekintik, és ez már évtizedek óta világos.
A történet világos és megkérdőjelezhetetlen.
1990-ben, a Szovjetunió szétesésének hajnalán, amikor a világ nagy részén megcsillant a béke reménye, az Egyesült Államok – egy nem elhanyagolhatóbb személyiség, mint maga James Baker amerikai külügyminiszter – azt ígérte, a NATO nem fog kelet felé, az orosz határ irányába terjeszkedni. Ennek az ígéretnek fontos szerepe volt abban, hogy lehetővé váljon a szovjet katonai alakulatok visszahívása Kelet-Németországból az ország egyesítésének elősegítése érdekében. Ez a vállalás biztosította a hatalom felbomlásához elengedhetetlen biztonságérzetet is a Szovjetunióban. Ilyen garancia nélkül a széteséssel szembeni ellenállás heves és szinte biztosan erőszakos lett volna.
Akkoriban még kevesebb mint 50 év telt el azóta, hogy Oroszországot megszállták. A második világháború borzalmai becslések szerint 25-35 millió orosz ember életébe kerültek. A felfoghatatlan háborús vérengzésen túl az oroszok jól emlékeznek sok más invázióra is, amelyek megszámlálhatatlanul sok honfitársuk halálát, bánatot és szenvedést okozott. Mivel az amerikaiak soha nem tapasztalták meg az idegen megszállást, fogalmuk sincs ezekről a borzalmakról. (Az 1812-es háború csak egy rövid és jelentéktelen küzdelem volt.)
Baker külügyminiszter helyesen cselekedett, amikor igyekezett eloszlatni a jogos félelmeket, és elősegítette, hogy a szovjet rendszer összeomoljon és a fogságában szenvedő százmilliók felszabadulhassanak. De még mielőtt a tinta megszáradt volna [a megállapodáson], az amerikai külpolitikai establishment a NATO-n és az EU-n keresztül elkezdte megszegni a szavát.
Miközben a posztszovjet Oroszország súlyos gazdasági válságot élt át – amelyről Nyugaton alig tudott valaki -, az amerikai és az európai elit összeállított egy tervet arra, hogyan terjesszék ki a NATO-t egészen Oroszország határáig. Ez a cinikus lépés nyíltan semmibe vette és megszegte a Nyugat által ígéreteket. 1997 elején George Kennan, a XX. század egyik legismertebb külpolitikai nagyágyúja a New York Timesban megjelent véleménycikkében így figyelmeztetett: „1996 végén hagyták, hogy elterjedjen, illetve tudatosan kialakították azt a képzetet, hogy valahogyan és valahol úgy döntöttek: a NATO-t Oroszország határáig kiterjesztik. Itt azonban egy rendkívül fontos dologról van szó. És talán még nem túl késő egy olyan vélemény mellé állni, amelyet, úgy vélem, nemcsak én, hanem számos más, az orosz ügyekben átfogó és a legtöbb esetben friss tapasztalatokkal rendelkező személy is vall. Ez a vélemény egyszerűen összefoglalva az, hogy a NATO bővítése az amerikai politika legvégzetesebb hibája lenne, amit a hidegháborút követő korszakban elkövethet.”
Egy esztendővel később, 1998 májusában, miután az amerikai szenátus megszavazta a NATO bővítését, Kennan ismét figyelmeztette a veszélyre a nyugati politikai elitet egy, a The New York Times-ban Thomas Friedmannek adott interjújában.
„Azt hiszem, ez egy új hidegháború kezdete”
– nyilatkozta Kennan princetoni otthonából. – „Úgy gondolom, az oroszok egyre ellenségesebben fognak reagálni, és ez kihatással lesz a politikájukra is. Szerintem ez egy tragikus hiba. Erre nem volt jó indok. Senki sem fenyegetett senkit. Ettől a terjeszkedéstől forognának sírjukban az alapító atyáink. Aláírtuk, hogy megvédelmezünk egy sor országot, holott sem erőforrásaink, sem pedig komoly szándék nincs arra, hogy ezt tényleg megtegyük. [A NATO-bővítés] egyszerűen egy olyan szenátus könnyelmű akciója volt, amelyet nem különösebben érdeklik a külügyek.”
Senki nem foglalkozott Kennan figyelmeztetéseivel. Egy évvel később, 1999-ben a NATO katonai műveletet indított a frissen megalakult Szerbia ellen. A mai napig láthatók a bombázások okozta károk Belgrádban, a szerb fővárosban.
Szerbia az első világháború óta Oroszország szövetségese. Oroszországban erre intő jelként tekintettek, hogy a NATO azt csinálhat, amit akar, és hogy bárki, aki szembeszáll velük, ugyanilyen elbánásra számíthat. Ez a jól kitervelt fenyegetés Oroszországban közvetlenül vezetett egy nacionalista vezető felemelkedéséhez. 2000-ben Vlagyimir Putyint elnökké választották. Szerbia bombázását követően az orosz vezetés számára nem maradt észrevétlen, hogy Amerika és a NATO háborúkban vesznek részt és szándékosan tönkretesznek más országokat is, például Jugoszláviát, Afganisztánt, Irakot, Líbiát, Szíriát és számos afrikai, közép- és dél-amerikai országot.
Washingtonban senki nem mondhatja komolyan, hogy ne figyelmeztették volna őket a NATO bővítésével kapcsolatos hataloméhségük következményeire. De tovább hazudnak. Azokra a külpolitikai csúcsvezetőkre, akik az évek során felemelték szavukat a pusztító intervenciók ellen, senki nem hallgatott.
William Burns, aki Biden alatt a CIA igazgatója – ez az az ügynökség, amelynek az a feladata, hogy tisztában legyen vele, hogyan fognak más nemzetek cselekedni és reagálni – több mint 30 éve közvetlen közelről követi az orosz és NATO-politikát. Burns 1990-ben James Baker külügyminiszter alatt szolgált abban az időszakban, amikor Baker ígéretet tett Oroszországnak, hogy a NATO nem lépi át az újonnan egyesített Németország határait.
Burns karrierjét a mélyállam felkent bíborosaként pontosan dokumentálták. Valójában ő maga csak egy örökös. Apja, aki vezérőrnagy volt a hadseregben, mélyen benne volt a hírszerzésben, és Reagant és az idősebb Bush-t is szolgálta a Leszerelési Bizottságban. Burns maga Clinton kinevezettje volt 1995-ben, amikor a moszkvai amerikai nagykövetség politikai ügyekért felelős tanácsosaként azt írta: „a NATO korai bővítésével szembeni ellenséges hozzáállás szinte mindenütt érezhető az itteni belpolitikai palettán”.
Oroszországnak a NATO saját határai irányába történő terjeszkedésével és különösen Ukrajnával szembeni ellenszenvének intenzitását hangsúlyozta Burn – aki akkortájt az Egyesült Államok oroszországi nagykövete volt – 2008-as jelentésében, amelyet Condoleezza Rice-hoz, a fiatalabb Bush külügyminiszteréhez intézett: „Az orosz elit (nem csupán Putyin) számára az ukrán NATO-csatlakozás a legegyértelműbb vörös vonal. A több mint két és fél éven át kulcsfontosságú orosz szereplőkkel – a Kreml sötét zugaiban ücsörgő mafláktól egészen Putyin legszigorúbb liberális kritikusaiig – folytatott beszélgetéseim során még nem találtam senkit, aki Ukrajna NATO-tagságát az orosz érdekek közvetlen veszélyeztetésén kívül bármi másnak tekintené.”
Még ha a Biden alatt szolgáló CIA-igazgató az idén nem is tudta kamatoztatni széles körű tapasztalatait, a külügyminisztériumban mások pontosan tudták, hogyan reagálna Oroszország a NATO ukrajnai bővítésére irányuló, nyílt lépésekre. Victoria Nuland, a külpolitikai establishment és a Külügyminisztérium neokon bürokratája 2013-ban mégis ötmilliárd dollárnyi támogatást követelt különböző ukrajnai csoportok számára, hogy azok felderítsék és provokálják Oroszországot.
2014-ben az Egyesült Államok elősegített, de meglehet, hogy egyenesen levezényelt egy államcsínyt a megválasztott ukrán kormány ellen, mert az baráti kapcsolatokat akart kialakítani Oroszországgal – egy hatalmas szomszéddal, amellyel közös történelmük évszázadokra nyúlik vissza. A mélyállam képtelen volt ezt a barátságot tolerálni. Egy hírhedt, kiszivárogtatott beszélgetés felvételen hallható, amint Nuland akkori külügyminiszter-helyettes és Geoffrey Pyatt volt amerikai nagykövet arról beszélgetnek, hogyan segíthetnek „bábáskodni” a 2014. februári [ukrajnai] forradalom felett. A Chicagói Egyetem professzora, John Mearsheimer egy 2015-ben tartott előadásában figyelmeztetett a 2014-es, az Egyesült Államok által kirobbantott ukrán válság okozta problémákra és veszélyekre.
Miután számos, a barátságtalan és NATO által felfegyverzett Ukrajna jelentette veszélyek megoldását célzó diplomáciai ajánlatát visszautasítottak, Oroszország lépett – ahogy azt Kennan, Burns és mások is megjósolták. Az oroszok 2014-ben nekivágtak megvédeni déli határukat. A helyi orosz nyelvű szeparatisták támogatásával Oroszország képes volt megszerezni a Krímet, egy olyan félszigetet, amelynek háromszáz évvel korábban központi szerepe volt az orosz haditengerészet szempontjából. Elmerészkedtek messzebbre is? Nem. Totális háborút indítottak? Nem. De megtették, amit ígértek, és nekivágtak megvédeni déli határukat. Ahogy John Mearsheimer professzor 2022. június 6-ai előadásában rámutatott: mindehhez az Egyesült Államok és a NATO provokációinak hosszú sora vezetett.
Ezen provokációk közül többet is felvázoltak a Rand Corporation 2019-es, Extending Russia című jelentésében. A Rand Corporation a mélyállam egyik agytrösztje, és 1948-as megalapítása óta a legtöbb amerikai külföldi beavatkozás megtervezésében részt vett. De még a Rand-jelentés összefoglalójában is óva intenek attól, hogy elmenjünk a katonai beavatkozás előidézéséig. Úgy tűnik azonban, hogy a Nuland, Biden és Blinken alkotta brigád nem olvasta ezt a részt. Évekkel ezelőtt megtették a NATO de facto tagjának azt az Ukrajnát, amely csak nevében semleges nemzet. A 2015-ös minszki szerződés óta húzogatták a medve bajuszát – és tették ezt addig, amíg a medve oda nem ütött. Miképpen szolgálja ez Amerika érdekeit?
Aki szeretne bepillantást nyerni az amerikai mélyállam Oroszországgal kapcsolatos elképzeléseibe és terveibe, olvassa el a Rand Corporation Extending Russia című jelentését. Az egy hátborzongató lista arról, hogyan avatkozott be szándékosan az Egyesült Államok az Oroszországgal szomszédos, szuverén országokban, hogy ezzel megsértsék és provokálják Oroszországot. Az Egyesült Államok politikája egyértelmű volt: mindenáron ellenségeskedést szítani Ukrajna és Oroszország között. Miért utasította el a vezetés a tisztességes tárgyalásokat Oroszországgal? Tudták, hogy az oroszok úgy fognak reagálni, ahogyan reagáltak. Mit reméltek az amerikai döntéshozók, mit nyerhetnek?
Ezekre a kérdésekre kell választ adni. A külpolitikai és katonai elitet felelősségre kell vonni azokért a halálesetekért és pusztításért, amelyet ellenségeskedő politikájuk okozott. Tehetnek úgy, mintha nem tudták volna, mi fog történni, de a washingtoni buborékon kívüli, komolyan vehető külpolitikai szakértőknek ennél több eszük van.
A cikk eredetileg a The American Conservative honlapján jelent meg 2022. november 16-án, azt IDE KATTINTVA érhetik el.: https://www.theamericanconservative.com/blame-the-deep-state-for-carnage-in-ukraine/