Mi a különbség a demográfiai változás, a migráció és a népirtás között? Erre keresi a választ Gazdag István, a téma szakavatott ismerője, kinek bevezető cikkét már lehoztuk. Következik a 2. és 3. rész, amelyeket gyakorlatias okokból egybeollóztunk (szerk.)…

A fehér genocídium fogalmát a Donald Trump győzelmében jelentős szerepet játszó amerikai Alt-Right (Alternatív Jobboldal) mozgalom identitárius vagy „fehér nacionalista” értelmiségi holdudvara dobta be a köztudatba. Magát a kifejezést és annak jelentéstartalmát a kontrollált média és a balliberális (ál)tudományos miliő rasszistának, alaptalannak és összeesküvés-elméletnek minősíti, az általa lefedett, egyébként nagyon is objektív jelenséget pedig a teljesen semleges „demográfiai evolúció” címszó alatt tárgyalja, újabb eklatáns példát szolgáltatva arra, hogy a nyelvezet ellenőrzésével a közbeszédet is ellenőrzés alatt igyekszik tartani a politikai korrektség szellemében.

Mi tehát a különbség egy demográfiai változás és egy népirtás között, és mi teszi a fehér országokat sújtó tömeges harmadik világbeli migrációt inkább a genocídium, mintsem a természetes népességváltozás példájává, amint azt a „libtardáltak” szajkózzák? A válasz pofonegyszerű: a szándék. A népirtás szó szándékosságot feltételez, vagyis egy azonosítható személyekből álló csoport (adott esetben a fehér nagyrassz) vagy annak egy részének a megsemmisítését. A genocídium nem „önmagától”, valamilyen természeti katasztrófa (földrengés, áradás, éhínség stb.) vagy genetikai terméketlenség következtében, mintegy Deus ex machina történik. Ami jelenleg zajlik − egyelőre még csak − a nyugati fehér országokban, az nem pusztán természetes körülmények véletlen összejátszásának következménye. A fehérek nem arra ébredtek egy napon, hogy kimerültek a természetes erőforrásaik, hogy eltörölte őket egy vízözön, vagy hogy egy másik törzs özönlött be a területükre a semmiből. Szó sincs róla. Ami történt, az egy több évtizede tartó folyamatos nyomulás a harmadik világbeli új honfoglalók részéről, a fehér népek ellen irányuló, határainkon belüli és kívüli propaganda eredményeként.

A fehérek nem vesztették el a nemzőképességüket, és nem is váltak képtelenné arra, hogy egymás között éljenek. A multikulturalizmus (vagyis a faji és kulturális sokszínűség) doktrínája tehát nem egy szükségszerűségből született, hanem egy bizonyos ideológia mellékterméke. Egy olyan ideológiáé, amelynek az a célja, hogy megváltoztassa a (tágabb értelemben vett) Nyugat demográfiáját, következésképpen a kultúráját és világnézetét is, végső soron pedig felbomlassza a fehér országok etnikailag többé-kevésbé még homogén társadalmi szövetét. Valójában a multikulturalizmus alapeszméje egy irodalmi műben fogalmazódott meg először. Israel Zangwill britanniai cionista szerző Olvasztótégely (Melting pot, 1908) című színdarabjának zsidó főhőse nem zsidó szomszédainak üldözése elől Amerikába menekül, egy olyan társadalom létrejöttének reményében, amelyben minden nép egyetlen nemzetté olvad össze, önként feladva összes korábbi etnikai, faji és vallási sajátosságait. A színmű vezérmotívuma tehát a feloldódás és az összeolvadás. Mint azt mindnyájan tudjuk, amikor két dolog feloldódik egymásban és összeolvad, akkor valami új alakul ki belőlük, ami különbözik az eredeti dolgoktól. A vízből és a porból, ha összekeveredik, sár lesz, amely ugyan részben megőrzi az eredeti összetevők jellegzetességeit, de a használatát tekintve teljesen különbözik azoktól.

A nyugati országokban prédikált mantra az, hogy vegyes kultúrájú, kevert társadalmakká kell válniuk. Az „idillikus multikulturális társadalom” (mint ontológiai oximoron) eszméjét a 60-as években hozta divatba a hippinemzedék egy olyan korszakban, amikor a neomarxista frankfurti iskola és az általa propagált kritikai elmélet kezdett egyre nagyobb teret nyerni a társadalomtudományokban Nyugaton. Sok baloldali értelmiségi az eszmék harcában jól hasznosítható utópiának tekintette a Zangwill-féle olvasztótégely-ideát a nacionalizmus megtörésére, amelyet akadálynak tartottak az osztályok nélküli és állam nélküli társadalom megvalósításának útjában. Végül is, mi szükség van nemzetállamokra, ha többé már nincsenek nemzetek? Jacques Derrida, a nyugati filozófiai hagyomány és általában a nyugati kultúra de(kon)strukturálását és demoralizálását célzó, kriptomarxista dekonstruktivizmus guruja, akit gondolatiságának zagyvasága miatt egyesek „obskúrus teoretikusnak” tartanak, ezzel kapcsolatban nagyon is világosan fogalmaz, egyáltalán nem titkolva, hogy filozófiájának alapeszménye a nacionalizmus, a szülőföld, az önazonosság-tudat és a nemzeti nyelv metafizikájának agresszív bevándorlási politikával történő lebontása az erős nemzetállamok idegenekkel szembeni önvédelmi fegyverzetének hatástalanítása végett.

Megjegyzendő azonban, hogy ezt a retorikát kizárólag a nyugati vagy fehér társadalmaknak szánják, és éppen ez a sajátos aspektusa teszi ezt az ideológiát olyan álnokká és végső soron népirtóvá. Ahelyett ugyanis, hogy megpróbálná összekeverni az összes rasszt, csupán a fehérbe igyekszik belekeverni a többit. Ezt azonban egyáltalán nem tekintik problematikusnak a multikulturalizmus apostolai, mert egyrészt a fehérséget pusztán társadalmi konstrukciónak tartják, nem pedig biológiai ténynek, másrészt a fehéreket kiváltképpen negatív tényezőnek ítélik a világtörténelem folyamatában. A fehérek történetét nézve a gyarmatosítást, a rabszolgaságot és az elnyomást látják. Amikor a világ népei elkerülhetetlenül összecsaptak, a fehér ember került ki győztesen. És kit szeret a baloldal jobban, mint egy vesztest, egy elnyomottat, egy kizsákmányoltat, vagyis egy kívülállót?

Nyugaton a kontrollált média lakájai egyre hangosabban visszhangozzák ezt a retorikát, elítélve a „halott fehér férfiak” örökségét, és a szemeteskukába szánva hordozó közegét, a fehérséget. „Jó lomtalanítást”, ez az aktuális jelszavuk, miközben alig titkolt örömmel konstatálják a fehér népek születési arányszámának drasztikus hanyatlását és a fehér országok eredeti etnikai összetételének megváltozását eredményező harmadik világbeli tömeges bevándorlást. Ezzel együtt a „fehér kiváltság” megszüntetéséért, valamint a fehér történelmi személyiségeknek emelt emlékművek lerombolásáért kampányolnak a fehér nemzeteken belül. Már nemcsak a fehér múltat akarják végképp eltörölni, hanem a fehér jövőt is. Ha ez nem genocídium, akkor semmi sem az.

A fehér genocídium számokban:

Legutóbb szó volt az eredetileg náci-fasiszta-rasszista fehér fajvédők képzeletéből kipattant és mostanra már a Trump-táborhoz tartozó amerikai Alt-Right köreiben, sőt az európai szélsőjobboldalon is visszhangzott, a hivatalos tudományos közeg által azonban konteós abszurditásnak minősített „fehér genocídium” elméletről, amely szerint a jelenlegi demográfiai tendenciák hosszú távon a fehér ember fennmaradását is veszélyeztetik. Annál is inkább, mert egyes fehérellenes filozófiai-ideológiai-politikai agytrösztök és irányzatok (frankfurti iskola, dekonstruktivizmus, feminizmus, genderizmus, antirasszizmus, multikulturalizmus stb.) a lakájmédia, Hollywood és a marxizmustól fertőzött oktatási rendszer aktív kollaborálásával olyan társadalmi patológiákat gerjesztenek és népszerűsítenek, amelyek végső soron mind ugyanezt a célt szolgálják, vagy legalábbis objektíve ebben az irányban hatnak. A kérdés tehát az, hogy a fehéreknek van-e valóban nyomós okuk aggódni jövőjük miatt, és egyáltalán milyenek a hosszú távú túlélési esélyeik? Spekulációk helyett hagyatkozzunk inkább a demográfiai előrejelzésekre.

Elöljáróban leszögezhető, hogy egy ideje már évente több fehér ember hal meg, mint ahány születik, vagyis a fehér népesség abszolút mértékben és a Föld össznépességen belüli arányát tekintve is folyamatosan csökken. Egyes nyugati országok (USA, Kanada, Britannia, Franciaország és hasonlók) népessége növekszik ugyan, ez a növekedés azonban kizárólag a helyi vagy bevándorolt, nem fehér (latinó, afrikai, arab) nők által produkált és a fehér társaikénál jóval, gyakran háromszor-négyszer magasabb születési arányszámnak köszönhető − már amennyire köszönet lehet benne, hogy az így keletkezett jelentős szociális teher az adott országok államháztartását, vagyis paradox módon a kihalófélben lévő őshonos fehér adófizetőket terheli.

Akkor hát beszéljenek a számok.

Míg 1950-ben még a fehérek adták a világnépesség csaknem egyharmadát, addig 2050-re már csak alig 10 százalékát fogják képviselni. Az évszázad végére a világ néger népessége előreláthatóan jóval meghaladja majd a négymilliárdot, vagyis addigra a Föld minden harmadik lakosa fekete lesz, ráadásul ebből minden harmadik muzulmán. A századfordulóra az arabok száma jelentősen felülmúlja majd a fehérekét (egymilliárd kontra 700 millió). Az Egyesült Államokban a fehérek 2045-ben kerülnek kisebbségbe. (The US will become „minority white” in 2045, Census projects, brookings.edu, 2018. március 14.)

Két évtizeden belül a kanadai nagyvárosokban minden tíz lakos közül hét színes bőrű lesz, az évszázad végére pedig már csak minden ötödik kanadai lesz fehér. (Douglas Todd: Almost 7 in 10 Metro residents will be non-white in two decades, vancouversun.com, 2017. június 7.)

2090-re Ausztrália népességének már csak az egyharmada lesz fehér. (The Future Asian Population in Australia, ironbarkresources.com) Britanniában a fehérek legkésőbb 2060-ra kisebbségbe kerülnek. (RIP this Britain: With academic objectivity, Oxford Professor and population expert David Coleman says white Britons could be in the minority by the 2060s − or sooner, dailymail.co.uk, 2016. május 28.) Svédországban ugyanez 2066-ig következik be, addigra az ország már csak a nevében marad svéd. (Sweden will remain Sweden but just is name, gefira.org, 2018. július 27.) Az etnomazochista svéd bevándorlási politika eredményeként jelenleg a 16-18 éves korosztályban száz lányra 123 fiú jut. (Cologne – Migrants: la possible bombe démographique, lepoint.fr, 2016. január 8.)

Salvini reménytelen utóvédharca ellenére 2080 körül az olaszok sorsa is megpecsételődik: akkorra kisebbségbe kerülnek a saját hazájukban. (The incredibly shrinking Italian population: By 2080 Italians will be a minority in their own country, gefira.org, 2018. január 18.) Új-Zélandon az újszülöttek között jelenleg már kevesebb a fehér, mint a nem fehér. (Asian birth rate passes Europeans’, nzherald.co.nz, 2015. április 17.)

Franciaországban, ahol a jakobinus egalitarista hagyomány szellemében tilos a népesség faji-etnikai összetétele alapján kutakodni, bizonyos sajátos betegségtípusok területi előfordulásából mégis kikövetkeztethető, hogy az újszülöttek csaknem 40 százaléka már most is színes bőrű. (Dépistage de la drépanocytose: évolution du pourcentage de nouveaux-nés à risque dépistés en France métropolitaine de 2005 à 2015, AFDPHE, Hová tűnnek a franciák?, Magyar Demokrata, 2018. október 25.)

Németország jelenlegi harmadik világbeli inváziója nyomán a 20-30 éves korosztályon belül az évtized végére, a teljes népességen belül pedig egy emberöltő múlva kisebbségbe kerülnek a fehér őshonosok. (Wahrheiten zur Flüchtlingskrise, theeuropean.de, 2015. december 28.) A világtrenddel összhangban a fehérek számaránya Latin-Amerikában is folyamatosan csökken. 1950-ben még a földrész népességének 45 százaléka volt fehér, az ezredfordulóra már csak alig 36 százalékuk lesz az. Ugyanezen időszak alatt a négerek számaránya 8,5 százalékról majdnem 24 százalékra fog nőni.

Végül pedig, a világ tíz leggyorsabban elnéptelenedő országa Kelet-Európában található. Ez a kelet-európai „feketeleves” azonban még mindig jobb, mint a nyugat-európai „fekete tenger”, mert míg a kontinens nyugati fertályán egyértelmű népességcsere zajlik, addig a keleti részén csak drámai népességfogyás. Az előbbi folyamat megfordíthatatlan, az utóbbi viszont megfelelő népességpolitikával talán még orvosolható. A mostani demográfiai tendenciák változatlansága esetén Lettország, Moldova, Ukrajna, Horvátország, Litvánia, Románia, Szerbia, Bulgária, Magyarország és Lengyelország népessége az évszázad közepére legalább 15 százalékkal csökken, hazánké a jelenlegi 9,7 millióról 8,3 millióra. (Voici les dix pays qui se dépeuplent le plus rapidement au monde : tous se trouvent en Europe de l’Est, fr.express.live, 2018. január 26.)

Fehér genocídiumról persze szó sincs, aggodalomra semmi ok. A globalista üzleti körök londoni hivatalos orgánuma megnyugtat mindenkit, hogy „2050-re az afroeurópaiak (sic!) száma 150-200 millióra is növekedhet”, és „akár tetszik, akár nem, Eurafrika (sic!) Európa demográfiai és kulturális sorsának a része”. (Why Europe should focus on its growing interdependence with Africa, economist.com, 2018. szeptember 22.) Így már mindjárt más. Fellélegezhetnek a fehérek. Lesz, aki fizesse a nyugdíjukat. Tehát minden a legnagyobb rendben.


Gazdag István
forrás: www.demokrata.hu