Ismét egy ismerettágító cikk a felvidéki származású Gágyor Pétertől. Világossá válik az értelmiség mindenkori és gyors reakciójának elmaradása a történésekre – 100 éve lett vége az I. világháborúnak. (szerk.)…
- – – – – – – – – – – – – – – – – – -
Hatos Pál rengeteg aprólékos munkával rendszerezi, ütközteti Károlyi és Tisza, valamint a kortársaik véleményeit és cselekedeti 1918-ban és utána.
„S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád” (Friedrich Nietzsche)...
„1918-ban kezdődik a modern magyar történelem, ami előtte volt, múlt, ami azóta, kultúrharc és emlékezet. A száz évvel ezelőtti történések megfejtése ennyiben eléggé aktuális ma is: a baloldal modernizációs elfogultságai és vakfoltjai ugyanúgy benne vannak, mint a jobboldali krónikus betegségek. Az a zűrzavaros pár hónap minden projekcióra tökéletes: a 20. század erre skiccelte fel azt az alap koordinátarendszert, amiben a magyar politika gyűlölségei kimeríthetetlen forrást és muníciót találhatnak a mai napig, egy anarchikus étlapot, amiből mindenki tetszés szerint etetheti saját mániáit vagy választói bázisát” – írja Hatos Pál figyelemreméltó történelmi esszé kötetében „Az elátkozott köztársaságban” (Megjelent a Jaffa kiadó gondozásában).
Diagnózis pontosságú megfogalmazás. Hatos szándéka a tárgyilagos mérlegelés. Ez a szándék végig jellemzi mind a 480 oldalát a kötetének. Nem kíván ítélkezni: elsősorban a kortársak, politikusok, írók, újságírók nyilatkozataiból rakódik össze az általa kínált látlelet, a végnapjait élő, szinte öngyilkos attitűdökben tétovázó népköztársasággá is hevenyészve átalakuló országról, történelmi emlékezetünk örvényéről. Zavaros értékeléseink azóta sem akarnak letisztulni. Vagy ez az örvényjelenség már régen kísért történelmi tudatunkban, társadalmi előítéleteinkben?Mohács óta képtelenek volnánk megszabadulni tőle?
A zavaros történelemszemlélet általában bűnbakkeresésben, bűnbakkijelölésben jeleskedik. Károlyi idejében Tisza István volt a bűnbak, majd Károlyi lemondását, bukását követően ő maga vált azzá. Ő aki az országot „átjátszotta” a Kun Béla vezette kommunista csoportosulásnak, akiknek elvakult internacionalista megszállottságánál még a Károlyit is felülmúló dilettantizmusa volt még tragikusabb.
„Hatalmi helyzetében Károlyi kiszolgáltatottja volt ugyan az antanthatalmakat egyre erősebben befolyásoló »győztes« kis és nagy antantpolitikusoknak és antantfőtiszteknek. Azonban koncepciótlan pacifizmusa semmiképpen sem érdemel bocsánatot. Az 1948 utáni marxista történelemértelmezés, minden szerecsenmosdatása ellenére Károlyi nem tudott pozitív hőssé válni a köztudatban. Rossz időkben, rossz személyiség volt, rossz helyen. Az ország élén a hazát kell megvédeni, megmenteni a menthetőt és nem pacifista utópiákba hajszolni a lezüllött ország nagy tömegekben leszerelt katonáit és felelőtlen kormányközeli értelmiségét.”
Lindert, az erélyét vesztett alkoholistát így idézi Hatos: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni! Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk”. Ehhez megjegyzendő, hogy az alkoholtilalom ellenére mind Linder, mind az éljenző hallgatósága ittasan és felhevülten ünnepelt.
Viszont a „Nagy háború” fináléjában a társadalmi helyzet ennél jóval összetettebb volt. Hivatkozik a szerző az irodalom nagyjainak Babits, Kosztolányi, a fiatal Márai, Móricz korabeli szövegeire, a hétköznapi káosz krónikáira, az olykor internacionalizmust hirdető téveszméire.
„Szeretett” aggastyán királyunkat a díszes eltemetését követően utóda, a kapkodó Károly váltotta fel sürgős pompás koronázási rituáléval a trónon. „A király által felavatandó aranysarkantyús vitézek csukaszürke tábori egyenruhájukban, nem egy közülük mankójára támaszkodva vonult a díszes menetben. Így tisztelgett a finom ízlésű és idegrendszerű Bánffy az országért a legnagyobb áldozatot hozók előtt” – írja Ablonczy Bálint.
Bödők Gergely Erőszak, terror, brutalitás Az első világháború hatása és a terror jelensége című tanulmányában (Rubicon 2014/4-5-ös száma) elemzi a frontviselt katonák züllött morálját.„ A háborús mindennapok fontos részeként kell számításba vennünk az emberélet elvételének relativizálódását. A katonák kegyetlenkedései, a civil lakossággal szembeni erőszakos fellépése, a nemi erőszakok és a rablások magas számai azt mutatják, hogy a háború gyökeres változásokat eredményezett az addigi társadalmi életben is… Sokan a többéves öldöklés szörnyűségeiből arra a következtetésre jutottak, hogy az emberi élet bizonyos célok érdekében semmibe vehető, feláldozható. A világháborús tapasztalatok és a frontélmények éppen ezért nagyban meghatározzák azt a cselekménysort, amelyet a magyarországi terrorcsapatok (vörösök és fehérek egyaránt) 1919–1921 között végrehajtottak.”
A leszerelő katonák nagy része fékevesztetten kereste a vélt helyét a kaotikus országban: nem a hazaszeretet fűtötte őket, hanem a bosszú szomja a tetvek, fertőzések, hadifogság, hideg, másoktól várandós asszonyaik, éhezések és a pokol minden kínja után, amiért a „haza” semmi jóvátételt (szavazati jogot, földet stb.) nem kínált.
Hatos Pál Pogány Józsefet véli jogosan a Károlyi-kormány rossz szellemének, de a hadsereg lerombolásának levezénylője is ő volt. Kunfi támogatta Pogány Józsefet, Károlyi nem emelt semmi kifogást ellene. Károlyinak egy általa is összekuszált nehéz társadalmi helyzetben, a korábbi hatalmi struktúrák lavinaszerű összeomlása közepette kellett volna megoldania az ország védelmét. Pacifista utópiával ez eleve lehetetlennek bizonyult. Reménykedései a győztes antantpolitikusokkal szemben naivitásnak is csak jó szándékkal minősíthetők. Hiszen ezekre a Clemenceau vezette urakra is érvényes Mackensen véleménye.
Ismétlődő történelmi tapasztalataink alapján megállapíthatjuk, hogy az utópiák végül anarchikus puccsok által tragikus összeomlásokba vezetnek. Utópiákból viszont száz évvel ezelőtt jóval több volt az elviselhetőnél. Tisza is utópiákat dajkált: minden tiszteletre méltó államférfiúi érdeme, politikai tisztessége és mártíromsága ellenére nem tudott kilépni az önmagát is foglyul ejtő utópiája útvesztőiből. Végig hitt a magyarországi nemzetiségek hűségében, nem értette az általános választások bevezetésének szükségszerű és elkerülhetetlen mivoltát. „… Tisza István a valóságban a szélsőséges, a radikális eszmék, a mindent ígérgető illúziós politikusok és értelmiségiek ellenfele volt – de mindig jogállami keretekben és szenvedéllyel áthatott szellemi eszközökkel. Szenvedélyesen szerette hazáját, a történelmi Magyarországot, amelyért minden célszerű lépésre – tehát a folyamatos reálpolitikára („megalkuvás”) is hajlandó volt. Egész életműve a veszélyeztetettség tudatában fakadt, s az egykori kedvező dualista magyar nemzeti pozíció fenntartását szolgálta. Hívő keresztényként a személyesen is vállalt szociális gondolat is áthatotta. Kevés nálánál őszintébb híve volt az önkormányzatiságnak” – írja Tőkéczky.
Hatos olykor szinte „örkényi” novellatöredéknek tűnő részletekkel, epizódokkal kápráztatja el az olvasóit. Fellner Andor, az ezred főbizalmija, 21 éves zsidó vallású szocialista vasmunkás azzal fenyegette a románok ellen indulni vonakodó zászlóalját, amennyiben tovább vonakodnak, ő főbe lövi magát. Tovább vonakodtak és Fellner betartotta ígéretét – szemük láttára főbe lőtte magát.
Viszont amíg az Erdélyt eleinte lopakodva megszálló román királyság hadseregében minden egyes bakának földet ígértek, a magyarországi nagybirtokokból Tisza nem kívánt lehasítani és azokat felaprózni, így aztán válhattak hazafivá, országuk védelmezőjévé a lerongyolódott, nincstelen zsellérfiak a„földnélküli népség”.
E két utópikus világkép ütközésében csupán a veszélyes anarchia megerősödése virágzott ki káosszá. Az általános társadalmi káosz hatására még a csúcsértelmiség egyes jeles képviselői is megfertőződtek (Babits, Márai, Kosztolányi, valamint a neves egyházi vezetők és politikusok nyilatkoztak pozitívan). Tévedéseiket csak később látták be, Csupán a kommunista puccs tudta a csúfos meneküléséig átmenetileg a félreértelmezett politikai helyzetet a saját javára fordítani.
Természetesen ma is fogalmazódnak ellentétes vélemények is. „Szamuely Tibor (…) a »vörös terror« jelképes figurája lett, pedig nem volt vérszomjas figura. Érzékletes jellemzését adta Lengyel József, aki szerint, míg Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Cserny József számára szükséges jó, addig Szamuely Tibor számára egyszerűen csak szükséges. Ha úgy érezte, hogy a forradalom megköveteli, akkor akasztott, ha nem látott más megoldást, akkor skrupulus nélkül lövetett, de nem akart »vérben fürdeni«” – tudjuk meg Csunderlik Pétertől, aki nem mulasztja el idézőjelbe tenni a vörös terror kifejezést.
Hatos Pál szavaival élve: „a hatalom nélküli és a sodródó Károlyi árnyékában jöttek, mentek, vállalkoztak a kétes elemek és éjfélre a frissen kiszabadult kommunisták kezében voltak a kaszárnyák, fegyverraktárak a fontosabb állami épületek és pályaudvarok. Mellékesen éjszaka mintegy 400 üzletet is kiraboltak”. Íme a káosz és a puccs jellemzői.
A „mi lett volna ha?” történelmietlen csapdájából kínunkban gyakran hivatkozunk a törökök Atatürk szervezte és vezette ellenállásának sikereire az antant gyarmatosító és ország csonkító szándékaival szemben. „Nekünk, magyaroknak külön tanulságos lehet az is, ahogy az első világháború után szembeszállt az antanthatalmak területrabló diktátumával – megvédve hazája integritását. Bármilyen történelmietlen, mégis feltehetjük magunknak a kérdést, hogy 1918–20 táján Magyarországon miért nem akadt egy Atatürk, aki egyszerre tudott volna szembeszállni a félfeudális múlttal és a trianoni diktátummal” – írja Hegyi Gyula. A törökök nekünk Atatürk nemzetmentő tehetsége ellenére is, bizony rossz óment jelentenek. A százötven éves megszállás nyomait máig érzékeljük.
A Habsburg-éra sem múlt el nyomtalanul, bár kikerülhetetlen volt és a támogatásaik nélkül még a végváraink rendszerét sem bírtuk volna életben tartani.
Szintén vitathatjuk Kossuth Kasszandra levelének tükrében a deáki kiegyezés kikerülhetetlen (?) hasznosságát. Deák Ferenc a zseniális jogász megoldást keresett, és akkor úgy látszott, meg is találta azt, méghozzá a legjobbat. Viszont a dualizmus hangzatos utópiája sem jelenthetett valódi megoldást a magyar társadalomnak. Az előzmények kegyetlenül kaotikus és feudálisan maradi társadalmi tagolódása meghatározta a korabeli zárlatos társadalmi fejlődést, Budapest világvárossá emelkedése és a gazdasági sikerek ellenére is.
„A magyar nép nem volt része a nemzetnek” – jellemzi a társadalmi szerkezetet Andrásfalvi Bertalan, vagyis az ország lakosságának nagyobbik, nemességgel nem rendelkező hányada ab ovo képtelen volt felelősséget viselni a haza iránt. Werbőczy Tripartituma a „Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve” nyomán vált a „nép” sorsa kilátástalanná. A következmények: a Habsburgoknak a nem a Magyar Királyság önálló fejlesztését célzó, hanem tartományi helyzetbe szorító politikája, mely különösen a török országunkból való kiűzése nyomán vált „eredményessé”.
Mária Terézia hosszú uralkodása majd két évtizede elteltével engedélyezte, vonatta vissza Kollonich tilalmát a magyarok betelepülésére a töröktől visszafoglalt , bécsiesen szólva a gyarmatosítandó (Újszerzemény – Neoacquistica) nem pedig visszaszerzett, felszabadított országrészekbe. Kollonich jellemző véleménye az volt rólunk, hogy:„ A lázadó magyarok csak teljes kiirtásukkal fékezhetők meg” – a katolikus egyház teljhatalmú vezetőjének állítása a pozsonyi csata harcos püspökeinek fogadkozására rímel! Jó királynőnk tehát támogatta a nagybirtokok fennmaradását, biztosítván a nagyobb gazdasági termelékenységet (a birodalomnak jelentős hasznot hozó Lajtán túli éléskamra előnyeit), ezzel alapozta meg a növekedő civilizációs szakadást a Magyar Királyság és az örökös tartományok között. Míg az osztrák területeken a jobbágyokból fokozatosan gazdálkodók (farmerek) lettek, a magyar terület jobbágyainak jelentős részének a nagybirtokok túlsúlya folytán a zsellérsors jutott. Micsoda különbség!
A betelepítések következtében a Magyar Királyság etnikai viszonyai teljesen felborultak. Erről tanúskodik többek között Szilágyi Adrienn „Az uradalom elvesztése” című munkája (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet 2018 –as kiadásában). Cseppben a tenger: 1729-ben „a török kiűzése után br. Harruckern János György (1664–1742) a hadsereg élelmezéséért felelős hadbiztosi szolgálataiért Békés megye öthatodát/!/ kapta meg…Bár a régi birtokosok követeléseket támasztottak, Harruckernt és utódait a királyi kincstár – egy eset kivételével – sikeresen védelmezte a fellépő igényekkel szemben.” Mária Terézia 1743-ban kinevezi a megye főispáni székébe. Örökösei Wenckheim, Stockhammer, Siskovics és Károlyi famíliák, majd a Stockhammerek ágán gr. Trauttmansdorf, gr. Auersperger, gr. Blanckenstein, gr. Mittrovszky és a gr. Bolza család. A Bolza név hangzása folytán senkit sem tévesszen meg, ismét Szilágyi Adrienntől idézek: „A cseh eredetű Bolza famíliának két ága közül az ifjabb származott Magyarországra. A családot 1712-ben emelték osztrák lovagi rangra. A báróságot 1790-ben, az osztrák grófi rangot pedig 1808-ban szerezték meg, majd az 1792. évi 22. törvénycikk értelmében Magyarországon is honfiúsították a családot.” Ezen idigena (honfiúsított) családokból többen is és több nemzedéken keresztül is Magyarországon kívül többnyire Bécsben „tengették” életüket. És hány megyénkben ismétlődött meg ez a stratégiai játék?
Nem elég tehát egy közhellyel (legyintéssel?) túltenni magunkat Trianon következményein. A köztársasági hatalomváltáskor, írja Hatos Pál, a forradalmi ujjongás és a lincshangulat különös durva keveredése jellemezte október 31.-ét, a „forradalom” győzelmi napját. Keserű öröm ez, ha visszatekintünk ezekre a napokra, egy talmi ünneplés, ahol csinált a jókedv és nem volt igaz a fény. Czopf Áron idézi Hajdu Tibor nevezetes kijelentését, mely szerint „minden forradalom véráldozatokkal jár”, és ebben 1919 sem lehetett kivétel.
A történelmünk különös összefüggések és következmények rendszere. A száz éve tomboló kaotikus tehetetlenségnek is voltak (vannak máig hatóan) olyan előzményei, amelyeket még egy magányosan felvillanó zseniális elme sem tud feloldani. A kiemelkedő zsenialitás valóban nem volt jellemző a száz évvel ezelőtti politikusokra, politikai gondolkodókra. Ezért is felbecsülhetetlenül izgalmas és értékes (talán a jövő történelem személetét illetően hasznos is) Hatos Pál módszere, remeklése, aki rengeteg aprólékos munkával Károlyinak és Tiszának, valamint a kortársaiknak véleményeit rendszerezi, ütközteti – tanulságként a mai történészek számára.
Gágyor Péter forrás: http://mandiner.hu/cikk/20181202_gagyor_peter_az_anarchia_kisertese