A nemzedék- és generációváltás keserveiről és a népességcseréről mondja el véleményét Gágyor Péter a Mandinerben...(szerk.)
Azok a mai fiatalok… Babilon bölcsei már 3000 évvel ezelőtt, a jövőt féltve nem bíztak a génjeiket továbbvivő ifjúságban. Ezt fel is jegyezték egy cserépen, ami megmaradt. Megmaradt a cserépdarab, és megmaradt a bizalmatlanság is a jövő mindenkori új nemzedéke iránt. Ma sem bíznak a „bölcsek” az ifjak moráljában, sem etikájában. Mit tehettek Babilon vénjei? Kínjukban, tán titokban nevettek is? Visszatekintvén saját ifjúságuk céljaira az irónia elegyedett az önkritikával és az öniróniával. Azóta is, sokan így tesznek.
Talán valamilyen bölcsnek mutatkozó kompromisszum vagy valami menekülésféle zajlik le a nevetés és a könnyek mentén. Emberileg látszatra megfejthetetlen az egymást váltó nemzedékek eltérő világképe. Az idő oldja tán fel, míg a következő nemzedék ismét bele nem vénül a saját retusált, olykor öniróniát is kiváltó önképébe, amely szerint mi/ők fiatalon másmilyenek voltak/voltunk. Általában ez a felismerés csupán későn következhet be. És ilyenkor nem használ sem a reménykedés, sem a naiv jóindulat. Marad a fájdalomcsillapítás, a (ki-)nevetés, az irónia.
Az iróniához azonban némi gonoszkodó kívülállásra van szükség.
Eleve más a diákcsínyek korai poétikája. Alapjaiban egyszerű és a szellem fiatalos tehetetlenségére épül, és azt állítja a feje tetejére, hogy (önmagát is) kinevethesse.
Annak idején a műszaki (gépészeti) diákotthon magyar szobáinak lakóit sikerült egy társuknak rászedni, hogy az észak-komáromi Jókai Napokra ki kellene szidolozni az író bronzszobrát, mert még megelőzhetik a magyar diákokat a párhuzamos szlovák tagozat diákjai, és állítólag pénz is jár ezért. Volt ám nemzeti felbuzdulás is… Jókai a miénk!... és elindultak a leendő technikusok a szakszerűtlen döntésük nyomán a bronzszobrot szidolozni. A múzeum gondnoka, amikor szidolt kértek tőle, persze dühöngött az ostoba dilettáns ötleten, majd az akció kezdeményezője napokig egy barátjánál hált, míg visszatérhetett a bosszúból fokhagymával bedörzsölt ágyába…
A nevetés azonban könnyen keserűvé válik, amennyiben titkolt, még veszélyes helyzetben is találjuk magunkat. És itt nem az oda nem illőnek mondott (esetleg tragikus) alkalmak a lényegesek. Hanem egy olyan állapot, amikor kívül állunk annak a csoportnak a jellemző szellemi körein. Vagyis nincs közünk annak a közös sorsához, változásaihoz, esetleg csupán elszenvedjük a frusztráló befolyásait a saját magán és társadalmi életünkre.
Az irónia feltételezi tehát a kívülállás látszólagos luxusát. A kívülállásban a diktatúra eredendően kusza társadalmi viszonyai bilincseiben (kik emlékeznek még rá?) viszont, egyszerre benne volt a luxus élménye mellett a kockázaté is. A hatalom besúgói még a legszűkebb társaságokba is beszivárogtak, és életpályákat törhettek össze. A kötelező marxizmus-leninizmus, politikai gazdaságtan, vagy a munkásmozgalom története „tantárgyak” egyetemi vizsgáin a diákok többségét mégis az alig titkolt irónia jellemezte. Az álságos optimista statisztikai elvárások alapján ez volt a józanság talaja. Ezért ezekből a „lényeges tudományokból” a cinkos oktatási rendszer hatására viszonylag ritkán hasaltak el a vizsgázók. Politikai okokból elképzelhetetlen volt a valódi párbeszéd az oktató, vizsgáztató és a diák között. Nehéz ezeket a szempontokat elmagyarázni azoknak a nemzedékeknek, akik ilyet nem éltek meg, vagy ha igen – akkor pusztán atavisztikus élmények nyomán és áttételesen. Sajnos sok mai párbeszédnek is ez a buktatója. Annyira távol van már a közérthető motívumok uralma közbeszédünkben, mint Móricz Zsigmond Hétkrajcárjának a története, pedig annak későbbi változatai sok családban előfordulhattak még a közelmúltunkban is. Már a háború után felnövekvő nemzedékek a diktatúra ellenére bizony elkényeztetettebbek voltak a háború és annak következményeit elszenvedő szüleik nemzedékénél. Mégis különös kiszolgáltatottság volt ez az állapot, a szocializmus szürke diktatúrája, amikor a reális félelem és a virtus ütközött össze a hétköznapokban.
Gyermekeink, sőt unokáink nemzedéke nem érti visszaemlékezéseinket, és nem is kíváncsi a tanulságainkra, tulajdonképpen arra, hogy akkor miért nevettünk mégis más jelenségeken és főleg miért másként.
Sokunknak még közelmúlt a szocialista diktatúra korszaka. Nevetni, jólesően ironizálni valóban csak kívülállóként lehetett. Hiszen semmi köze, fikarcnyi reménye sem volt a világában tájékozódási pontokat kereső gondolatnak a kényszerített, a naponta veszélyt jelentő lenini utópiák hirdetésében és „remélt” beteljesedésében mutatott képmutatáshoz. A virgonc szellem inkább vállalta a kockázatot (minden társaságban akadt egy két besúgó), ha tudott, ironizált és nevetett. Jólesően, felelőtlenül – „az nem a mi bulink, még ha a bőrünkre is megy” alapon, hiszen nem voltak/voltunk parányit sem érdekeltek a szocializmus építésében, az internacionalizmus győzelmében a halvány „rút” nacionalizmusunk fölött, sem úgy általában, sem alapvetően még az internacionalizmusban eminens Magyarországon sem. Illyés Gyula megfogalmazásában nem nacionalisták, hanem patrióták akartak/akartunk lenni. Ma viszont ez a magatartás alig talál már az utódokban értelmezhető reális visszhangra.
Sajnos azonban a csoportlélektani tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a logikus, előrelátó döntések könnyen háttérbe szorulnak. Történelmi tapasztalataink mintha sorra megismétlődnének. A háborút megnyerő Churchill választási sikertelenségétől, bukásától a napjainkban lezajlott polgármester-választások különös győzelmeket reinkarnálódó logikájáig. Ebben rejlene a nemzedékváltás tehetetlensége? Valószínűleg igen! Meg az a boldog együgyűség, hogy egy újszülöttnek minden régi vicc új. Vélhetjük ezt Oswald Spengler nyomán a civilizáció lefelé szálló ága gyakorlati kísérő jelenségének, vagy a csoportszellemet illetően egyfajta nemzedékekként ismétlődő degenerációnak – „miután a megmerevedett ’fausti’ kultúra átlép a civilizáció fázisába és fokozatosan leépül”. Viszont a babiloni cseréptöredék már a saját korában általános jellegzetességnek diagnosztizálja a generációk súlyosan eltérő egymást követő jövőképeit. Közhely a „mai fiatalok” általános lebecsülése és fordítva a fiatalok részéről az idősebb nemzedék véleményeinek a lebecsülése. Ma még családokon belül is vitaképtelen állapotok, rögeszmecserék vagy a kerülendő témák szokatlan rituáléja érvényesül az ünnepi asztal körül.
Még a pártkötődést eleve nélkülöző környezetvédelem is átalakult pártideológia fegyverré.
Nincs kedvünk nevetni a ketyegő időzített népesedési (népességcsere) bombán sem. Az európai önreprodukcióra képtelen lakosság statisztikai mutatói messze elmaradnak a különösen a muszlim családok termékenysége mögött. A többi már pusztán pár évtized kérdése lesz. A következményeket a no-go zónákban már ma is tapasztalhatjuk. Elég jövőnk elképzeléséhez, ha az elemi iskolák osztályai kisdiákjainak származási összetételét szemléljük meg például a közeli Bécs esetében. A ma még „bátortalan” no-go zónákból, no-go városok, majd no-go országok lesznek e generációs „más vélemények” asszisztáló magatartása mellett. Jó lenne kívülállóként nevetgélni ezen, de nem megy. Az áldozat sosem lehet kívülálló, és általában nem is nevetgél. A jövőben sem!
Ez a tragikus látomás, jövőkép a szellemi világunk kikényszerített környezetszennyezése, amin sem elszenvedőként, sem kívülállóként (utánunk a vízözön! – sóhajjal), de jó-szívvel még keserűen mosolyogni sem lehet.
Gágyor Péter forrás: https://mandiner.hu/cikk/20200122_a_nevetes_lehetetlensege?fbclid=IwAR2ki3WgW4TllBmg6izlygklkKRFBJ38J-rs8KLQSbKNu_MHLcwN_t-K73E