Az Európai Unió történetében talán még soha nem álltunk olyan fontos és meghatározó európai parlamenti választások előtt, mint 2024. június 6. és 9. között. Másképp fogalmazva: 2024 meghatározó év az unió számára, sok minden eldől a „hogyan tovább?” kérdéskörében...
Az igazi kérdés az, hogy a szuverenista, a föderális uniót elutasító, a tagállamok önállóságára és valódi egyenjogúságára épülő pártok képesek lesznek-e arra, hogy jelentősen megnöveljék az erejüket és arányukat a parlamentben, avagy erre nem kerül sor, s megmarad a fősodrú, globalista-liberális, illetve a hozzájuk csatlakozott néppárti (eredetileg jobbközép) pártok képviselőinek többsége. Ráadásul azt is tegyük hozzá, hogy itt és most egy kismértékű elmozdulás nem igazán sokat segít a szuverenista, nemzeti oldalon: világos és egyértelmű váltásnak kell bekövetkeznie az erőviszonyokban ahhoz, hogy valóban sikerüljön az Orbán Viktor által megalapozott terv, mégpedig az, hogy ne kifelé menjünk az unióból, hanem egyre inkább befelé, magyarul, képessé váljunk az unió radikális átalakítására.
Jómagam arra vállalkozom ebben az írásban, hogy egy kicsit hátrább húzódva, az aktualitásokat most nem részletezve nézzek rá arra: vajon milyen működésmód az, amelyben egyáltalán fennmaradhat az unió, netán még meg is erősödik a következő években, vagy ennek az ellenkezője történik.
Ezért fel kell tennünk az alapkérdést: mi is az unió, hogyan írható le a jelenlegi intézményrendszere, működésmódja?
A jelenlegi unió politikai berendezkedését illetően egyfajta „öszvér”, föderális, birodalmi, illetve tagállami önállóságot és szuverenitást egyaránt magában foglaló, semmihez sem hasonlító, államok közötti együttműködés, egyszerre laza és egyszerre szoros kötelékekkel – ám egyértelműen a föderalizmus felé hajló tendenciákkal. Jól látszik, hogy az unió jelenlegi elitje, a meghatározó európai nagyhatalmak vezetői és külső, globális erőcentrumok egyértelműen a föderalizmus felé terelik, sőt kényszerítik az EU-t, miközben egyre jobban erősödik a nemzeti szuverenitást és függetlenséget védő politikai tábor is, különös tekintettel elsősorban Magyarországra, illetve a szuverenista, nemzeti pártokra, Geert Wilders pártjától kezdve a Svéd Demokratákon át, Meloni kormányán keresztül a szlovák Robert Fico kabinetjéig, vagy akár a spanyol VOX párt, illetve Marine Le Pen látható erősödéséig.
Látható tehát, hogy két, egymással homlokegyenest szembemenő irányzat, szemléletmód, világlátás ütközik meg. Kérdés: mi dönthet ezek között, vagyis kinek van igaza? A cinikus válasz természetesen az lenne: majd az erőviszonyok döntik el a „hogyan tovább, unió” kérdését. És ebben persze van igazság, de számunkra most mégis az a meghatározó, hogy milyen valóságos érvek mentén lehet megválaszolni ezt a kérdést.
Előrebocsátott, összegző véleményem szerint az „ever closer union” („mind szorosabb unió”), vagyis a szuperföderalizmus kezdettől fogva létező terve megalapozatlan és kivitelezhetetlen, míg a nemzeti szuverenitásra, a tagállamok önállóságára építő EU megvalósítható és az egyetlen járható út az Európai Unió megmentésére. Ennek az egyik legfontosabb oka az unió és egyben Európa története, vagyis a hagyományok, illetve a föderális államszövetséghez nélkülözhetetlen közös identitástudat, ha tetszik, az európai „mi-tudat” hiánya.
Ennek ellenére tény, hogy az unió jogelődjeinek alapításánál, a második világháború utáni években az „alapító atyák” egy, nem is jelentéktelen része előtt mégis a minél szorosabb integráció, az „Európai Egyesült Államok” célja lebegett. (Különösen igaz ez az egyik legfontosabb alapító, a globalista-kozmopolita Jean Monnet-re, aki nem pusztán egyesült Európában, hanem globális világkormányzásban és világtársadalomban is gondolkodott.) Ennek szellemében indították el a folyamatot az Európai Szén- és Acélközösséggel 1951-ben: céljuk az volt, hogy a kezdetben gazdasági együttműködés az évek során fokozatosan szoros politikai – valamint társadalmi, kulturális, stb. – egységgé formálódjon.
Néhány éven belül kiderült azonban, hogy ez nem realitás: az ötvenes évek közepére a meghatározó nagyhatalmak kihátráltak ebből a koncepcióból, s 1957-ben megalakították a Közös Piacot, amely azt jelentette, hogy a politikai egységesülést elvetve visszatértek az elsősorban gazdasági együttműködés keretei közé.
A „mind szorosabb unió” (ever closer union) terve persze nem veszett el, s a hidegháború megszűnése után, de különösen 2015, az Európába irányuló migráció tömeges megindulása óta minden eddiginél nagyobb erővel tört a felszínre. E mögött újra azok a globális erőcentrumok állnak, akik immáron elérkezettnek látják az időt a szuperföderális EU megteremtésére, s akárcsak a háború után Jean Monnet személyében, ezúttal is olyan személyeket támogatnak az Unióban és Európában – korábban Junckert, most Ursula von der Leyent –, akik elkötelezett hívei a koncepciónak.
Ugyanakkor a felmérések szerint az emberek az Európai Uniót fontosnak tartják ugyan – amely megkönnyíti az életüket –, azonban nem bíznak az európai intézményekben és az uniós vezetésben. (A jelenlegi korrupciós botrányok csak növelik az európai polgárok elégedetlenségét és bizalmatlanságát.) Ez nem véletlen: az EU igenlése elsősorban a gazdasági és jóléti előnyökre vonatkozik, míg a központi intézmények, mint az Európai Bizottság és annak vezetői iránti bizalomban jelenhetne meg az identitástudat, a mi-tudat. Ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Hiányzik az uniós identitás, s erre nem lehet „felhúzni” egy szuperföderális államot és kormányzatot. Illetve lehet, de az csak erőszakkal és az emberek szándéka ellen történhet meg – különös tekintettel a közép-európai népekre és nemzetekre. Azonban azt akkor már nem demokráciának neveznék, miközben az oly sokszor hangoztatott érvek szerint az unió a közös értékekre kell hogy épüljön, melyek között legelső a demokrácia.
Ha az unió jövőbeli karakterével kapcsolatos szubsztanciális kérdésekre válaszolunk, akkor kijelenthető, hogy az unió szuperállammá formálása zsákutca, amelynek sem történeti-politikai (nemzetek szuverenitása), sem emberi-társadalmi („európai uniós identitás” hiánya) feltételei nem adottak. Ezzel szemben a szuverén nemzetekre-nemzetállamokra épülő koncepció létező európai talapzatra és hagyományokra támaszkodhat.
Mindebből azonban az is következik, hogy az „ever closer union” helyett az „ever less union”, vagyis a kevesebb, de jobb unió látszik a megoldásnak. Ez nem az integráció fokozatos leépítését és végül megszüntetését jelenti, hanem azt, hogy – Jean Monnet elitista koncepciójával ellentétben – a politikai együttműködést lazítani kell, valamint azt demokratikussá kell tenni (a tagállamok egyenrangúságára építve), s a Közös Piac modelljének megfelelően az önállóságra épülő gazdasági együttműködést kell újra előtérbe állítani, jóval kevesebb beleszólással egymás politikai működésébe. (Egyben a szoros külpolitikai vagy kulturális együttműködést is háttérbe kell szorítani, mindezek visszakerülhetnek a nemzetek közötti együttműködések terepére.) A közös értékek erőltetése helyett a közös érdekeket érdemes előtérbe helyezni, amelyben jelentős szerepet játszik a szabad piac, a vámok eltörlése, az emberek, a szolgáltatások, áruk és a tőke szabad áramlása. Vagyis: annyi célt kell megvalósítani, amennyit lehetséges, s nem kell annál többet kívánni, mint ami szükséges.
Ez a „kevesebb, de jobb unió” józan belátáson alapuló eszméje. A globalista utópiákat pedig – miként korábban a kommunizmust – el kell felejteni.
Fricz Tamás forrás: https://demokrata.hu/velemeny/hogyan-tovabb-unio-773715/