Történelmileg nézve a kereszténység volt a nyugati identitás legfontosabb eleme, azonban napjainkban az európaiak többsége nem hívő. Identitásunk alapja elveszett. Már nem vagyunk részesei annak a világképnek, mely inspirálta Bach zenéjét…

Francisco José Contreras a Sevillai Egyetem Jogbölcseleti Tanszékének vezetője és számos könyv – köztük a Liberalizmus, katolicizmus és természetjog, illetve A szabadság törékenysége – szerzője. A spanyol konzervatív körökben nagy tekintélynek örvendő jogászprofesszor a Mathias Corvinus Collegium szervezésében a március 22–24-én megrendezésre kerülő migrációs csúcstalálkozó egyik előadójaként érkezett Budapestre. A kérdező Cseszneky Miklós volt.

– A tömeges bevándorlás megítélése és kezelése egyike az európai politikai legvitatottabb kérdéseinek. Magyarország és szövetségesei, mindenekelőtt a visegrádi országok, ellenzik a kötelező migránskvótákat, valamint a harmadik világból érkezők mindenfajta szűrés nélküli befogadását. Miként látják a problémát Spanyolországban, amelynek afrikai határai szintén egybeesnek az Európai Unió külső határával?

– Spanyolországban éles különbség van a közvélemény és a „közzé tett vélemény” között. Míg az előbbi aggodalommal figyeli az illegális bevándorlók számának növekedését és az államapparátus akarathiányból fakadó tehetetlenségét a ceutai és melillai határvonalra nehezedő migrációs nyomással szemben; addig az utóbbit továbbra is a „refugees welcome” progresszív dogmatizmusa uralja, amely idegengyűlölőnek bélyegez mindenkit, aki korlátozni szeretné a bevándorlást. Az egyre növekvő támogatottságnak örvendő VOX meg tudta szólítani azokat a választópolgárokat, akiknek egyre jobban elegük van abból, hogy rasszistának titulálják őket, amiért úgy vélik, hogy Spanyolországban nincs hely afrikaiak milliói számára, illetve hogy minden államnak joga van eldönteni, hogy hány migránst hajlandó befogadni és honnan. A jelenlegi szocialista kormány felelőtlen politikája – például az Open Arms nevű hajó önkéntes befogadása – valóságos hívóhatást produkált.

– Ön egyúttal a politikai katolicizmus és a morálfilozófia szakértője. Számos keresztény, köztük Ferenc pápa, erkölcsi kötelezettségnek tekinti az irgalmas szamaritánus példájának követését s a határok megnyitását az üldözöttek előtt. Nem ezt diktálja a keresztény etika?

– A keresztény erkölcs valóban megkívánhatja azok befogadását, akik háború, politikai vagy vallási üldöztetés miatt közvetlen életveszélynek vannak kitéve. A valódi menekültek azonban csak egy nagyon kis százalékát teszik ki annak az embertömegnek, amely az utóbbi időben Európába érkezett. Még a 2015–2016-os „szíriai menekülthullámot” is jelentős részben afgánok, irakiak, pakisztániak, szomáliaiak, stb. alkották. Sajnos Ferenc pápa is táplálja a nyitott határokat és korlátok nélküli befogadást hirdető olcsó demagógiát. Az a véleményem, hogy a józan keresztény etika sokkal közelebb áll ahhoz, amit Laurent Dandrieu képvisel Egyház és bevándorlás című könyvében: a nyitott határok univerzalizmusa nem egyeztethető össze a valódi katolikus szellemiséggel, sem az emberi természettel, ugyanis minden civilizáció rendelkezik egy legitim túlélési ösztönnel. A katolicizmus nem válhat a „másság” imádásává, s nem áldozhatja fel a közelit a távoli kedvéért egy közhelyes egyetemesség nevében, mely lerombolja a nemzeteket és a helyi identitásokat.

– A szabadság törékenysége című könyvében aggodalmát fejezi ki a földrészünket sújtó népességfogyás miatt, s felhívja a figyelmet a lehetséges gazdasági és társadalmi következményekre. Ha nekünk európaiaknak nem születik elég utódunk, miért ne kompenzáljuk a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat a bevándorlással?

– Mert nagyon szomorú beletörődni, hogy annyira dekadensek és felelőtlenek vagyunk, hogy már a gyermekvállalásra sem mutatunk hajlandóságot; éppen ezért tekintek nagy szimpátiával a magyar és a lengyel kormányra, akik nem dobták be a törülközőt, s továbbra is mindent megtesznek a születésszám növelése érdekében. S azért is, mert ha igaz, hogy „a legképzettebb jönnek”, akkor erkölcstelenség megfosztani a harmadik világ országait emberi erőforrásuk legjavától. S ha – ami jóval valószínűbbnek tűnik – a migránsok zöme alacsony képzettséggel rendelkezik, akkor tehertételt jelentenek az európai országok szociális ellátórendszerei számára. Számos tanulmány igazolja, hogy a bevándorlók által igénybe vett jóléti szolgáltatások költsége egyértelműen meghaladja azt, amit adóként befizetnek. S végül mert az utóbbi évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy a migránsok jó része – főleg az iszlám világból érkezők – nem illeszkedik be kulturálisan, és hajlamos olyan gettókat létrehozni, ahol tovább élnek a származási országra jellemző normák. Mindez nem jelenti a bevándorlás teljes elutasítását, de a folyamatot ellenőrzés alatt kell tartani, s az újonnan érkezőket megfelelően szelektálni kell, megválasztva származási helyüket és szakmai képzettségüket a befogadó ország gazdasági igényeinek megfelelően.

– Az Európát sújtó terrortámadások elkövetői kétségtelenül az iszlám nevében cselekedtek, de szabad néhány tagja miatt egy egész vallási közösséget felelőssé tenni? Létezik közvetlen összefüggés a Korán tanításai és a terrorizmus között?

– A felelősség mindig egyéni; semmi esetre sem szabad kriminalizálni egy teljes közösséget. Kétségtelen azonban, hogy a dzsihád, azaz a szent háború fogalma fontos szerepet játszik a iszlám világképében, s egyértelmű utalások találhatók ezzel kapcsolatban mind a Koránban, mind a közösségi hagyomány összefoglalásának tekinthető hádiszban. Történelme folyamán az iszlám vallás főleg a kard által terjedt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden muzulmán terrorista, s azt sem állíthatjuk, hogy többségük szimpatizál a terrorizmussal. Mindazonáltal szükséges rámutatni arra, hogy az iszlám vallás számára mindig is problémát jelentett a más kultúrákkal való együttélés, többek között azért, mert az iszlám több mint vallás: egyúttal jogrendszer és életforma. Azzal párhuzamosan ahogy az európai muzulmánok számaránya meghalad egy bizonyos küszöbértéket, az említett problémák földrészünkön is megjelennek.

– Spanyolországban lépten-nyomon az iszlám örökség nyomaival találkozunk. Egyes történészek szerint a 8. századi arab-berber hódítás következtében létrejött Al-Andalusz egy multikulturális paradicsom volt, ahol muzulmánok, keresztények és zsidók békében és harmóniában éltek együtt. Mennyire tükrözi a valóságot ez a narratíva?

– Túlságosan is megszépítették Al-Andalusz történetét azzal a többé-kevésbé tudatos szándékkal, hogy az északi keresztény királyságoknál fejlettebbnek és toleránsabbnak mutathassák be. Mindez jól illeszkedik a Nyugat történelmét szisztematikusan befeketítő és más kultúrákat felmagasztaló ideológiai divathullámba. A al-andaluszi „tolerancia” a dzimma, azaz oltalom rendszerét jelentette: életben hagyták a Könyv népeit, de jogi értelemben alávetett státusba kerültek, és súlyos adóterhet róttak rájuk. Ez utóbbi célja – a muzulmán uralkodó réteg vagyonának gyarapítása mellett – a „hitetlenek” megalázása volt, ily módon sarkallva őket az iszlámra való áttérésre (a meglepő az, hogy így is négy évszázadba telt a muzulmán többség elérése). Amint azt a neves történész, Rafael Sánchez Saus Al-Andalusz és a kereszt című könyvében kifejti, a dzsizja, a különadó, melyet a keresztények és zsidók fizettek, az iszlám fennhatóság alatti élethez való jog megváltását jelentette. Mindez sajátos ideológiai értelemmel bír, mely túlmutat az adóügyeken: a fizetés megtagadása aláveti a dzimmit (az adófizetés ellenében oltalom alatt állót) a dzsihád szabályainak, mely ez esetben csak két lehetőséget ismer: a rabszolgasorsot és a halálbüntetést. Simonet idéz egy muzulmán törvénytudót, aki szerint a dzsizja egy vérdíj, melyet a dzimmi a halálbüntetést elkerülése érdekében fizet, amit egyébként megérdemelne hitetlensége miatt. A keresztény mozarabokat százféle módon zaklatták, így emlékeztetve őket alacsonyabbrendűségükre: tilos volt számukra lovagolni, fegyvert viselni, muzulmán nőkkel házasodni (a keresztény nők férjhez mehettek muzulmánhoz, de gyermekeiket az iszlám hitben kellett nevelni). Egy keresztény élete pontosan fele annyit ért, mint egy igazhitű muzulmáné a vonatkozó kártérítési szabályok szerint.

– A migráció témája elválaszthatatlan az identitás kérdésétől. A szabadság törékenysége című könyvében így fogalmaz: „az az Európa, mely lényegében megveti önmagát, nem képes tiszteletet ébreszteni az újonnan érkezőkben.” Miért viszolyog ennyire önmagától a világtörténelem minden bizonnyal legsikeresebb civilizációja?

– Számos tényező játszik szerepet mindebben. A két világháború, illetve a nácizmus borzalmai aláásták a Nyugat önbecsülését. Az intellektuális divatok – egzisztencializmus, strukturalizmus, relativizmus és a posztmodern – az ötvenes évektől kezdve ízekre szedték a nyugati értékeket és biztosnak hitt fogódzókat. Az elmúlt fél évszázad baloldali kulturális hegemóniája pedig az osztályharc sémáját planetáris síkra emelte, a gazdag és szegény országok közötti harcként értelmezve át az eredeti koncepciót. S végül említenünk kell a szekularizációt. Történelmileg nézve a kereszténység volt a nyugati identitás legfontosabb eleme, azonban napjainkban az európaiak többsége nem hívő. Identitásunk alapja elveszett. Már nem vagyunk részesei annak a világképnek, mely inspirálta Bach zenéjét, a chartres-i székesegyházat vagy Amerika felfedezését és evangelizációját. S nem voltunk képesek semmivel sem helyettesíteni. Légüres térben lebegünk mind egyénileg, mind közösségi szinten. Nem hisszük, hogy az életünknek értelme van, s ezért nem adjuk tovább, ezért nem születnek már gyerekek.

forrás: Milenio, http://magyarhirlap.hu/cikk/143749/Elveszett_a_nyugati_identitas_alapja