A huszadik századvégi, huszonegyedik századi hatalom ritkán bakancsban jön, ritkán ordít jelszavakat, ritkán követel nyílt esküt...
Sokkal kifinomultabb ennél: belakja a kultúrát, beleszövődik a mindennapi beszédbe, ott ül a filmszereposztások mögött, ott lapul a szerkesztőségi döntésekben, ott vibrál a közösségi média erkölcsi ítélőszékein.
A modern liberális-progresszív világszemlélet ereje éppen abban rejlik, hogy többnyire nem politikaként mutatkozik meg, hanem természetesnek, magától értetődőnek, „haladónak” nevezett korszellemként. Nem vitázni akar, hanem meghatározni a vita nyelvét. Nem meggyőzni akar, hanem kijelölni, miről lehet egyáltalán beszélni.
És ahol a nyelvet kijelölték, ott hamarosan az erkölcsöt is kiosztják. Megszületik a modern szereposztás: ki a jó ember, ki a veszélyes; ki a felvilágosult európai, és ki az, akire egyetlen szóval rá lehet ütni a bélyeget. Ma nem kell máglya, nem kell internálótábor, gyakran elég egy címke, egy algoritmus, egy jól időzített felháborodási hullám. Aki megfelel a kor morális liturgiájának, az elfogadható. Aki kérdez, kételkedik vagy kilép a kijelölt gondolati sávból, arra gyorsan rákerül valamelyik kész diagnózis. A modern ítéletek nem bíróságokon születnek, hanem kulturális reflexekben.
Ennek a hatalomnak egyik legfontosabb eszköze a függetlenség gondosan karbantartott mítosza. Az intézmények, médiumok, véleményvezérek úgy jelennek meg, mintha a történelem fölött lebegnének, mintha nem volna világnézetük, érdekrendszerük, kulturális lojalitásuk. És éppen ez adja az erejüket: nem állítják, hogy uralni akarnak, csupán azt, hogy ők az észszerűség, az emberség, a józanság hangjai. Ehhez társul a jóemberkedés szinte rituális gyakorlata: olyan ügyek, olyan jelszavak, olyan könnyen szerethető morális pozíciók felmutatása, amelyek mögé természetes módon sorakozik fel a többség. Így a politikai állásfoglalás erkölcsi kötelességnek, az erkölcsi kötelesség pedig politikai fegyvernek látszik.
Mert a kor igazi hatalma ma már ritkán parancsol. Inkább nevel, ízlést formál, érzékenyít, megszégyenít, jutalmaz és kizár. Nem azt mondja, mit gondolj — azt mondja, milyen ember vagy, ha bizonyos dolgokat gondolsz.
És talán ez a modern propaganda legnagyobb diadala: amikor az ideológia már nem látszik ideológiának, hanem maga lesz a levegő, amelyet egy egész civilizáció észrevétlenül belélegez.
forrás: Felföldi kibic FB-oldala