A háborúkról legtöbbször térképek fölé hajolva döntenek. Vastag szőnyegeken állva, zárt ajtók mögött, stratégiai jelentéseket és számokat mérlegelve. A veszteségek ezekben az irodákban csak egyszerű számmal kifejezhető statisztikává válnak: ennyi halott, annyi sebesült, ennyi civil áldozat. Mintha csak könyvelési tételek lennének...
Pedig minden szám mögött egy élet van. Egy család. Egy anya, aki többé nem látja a fiát. Egy gyermek, aki soha nem nő fel.
Éppen ezért lenne egy nagyon egyszerű erkölcsi minimum, amit megfontolásra kínálok: minden politikus, aki háborút indít, vagy támogat, köteles legyen a saját gyermekeit is elküldeni a frontra! Ne csak mások fiait és lányait. A sajátját is. Ha valaki valóban hisz egy háború igazságában, szükségességében, akkor ezt a hitét a saját családján keresztül is bizonyítsa.
Persze ma nem így működik a dolog.
A világ vezetői könnyedén beszélnek katonai műveletekről, szankciókról, fegyverszállításokról, hadseregek mozgatásáról. Mások gyermekeinek életéről döntenek úgy, mintha sakktáblán tologatnák a bábukat. Más reménye, más szeretete, más fájdalma olcsó. Legalábbis úgy tűnik.
Vegyük például Donald Trumpot. Egy katonai akció esetén számára legfeljebb politikai következmények léteznek. Csökkennek a támogatottsági mutatók, erősre sikerül a sajtóvisszhang, labilissá válnak a jövőbeli választási esélyek. De ha a 19 éves fia, Barron Trump kapna egy behívót, és egy idegen ország lövészárkába kellene mennie, vajon ugyanilyen könnyedén beszélne a katonai veszteségekről? Vajon ugyanilyen egyszerűen mondaná ki egy-egy vérontásra, hogy szükséges volt?
Valószínűleg nem.
És ugyanez a kérdés feltehető Ursula von der Leyen esetében is. Hét gyermeke van. Hét. Vajon közülük hányat küldene a frontra, ha Európa valóban belesodródna egy nagy háborúba? Hányat adna oda a sajátjai közül ugyanazzal a nyugalommal, ahogyan politikusok ma mások gyermekeinek sorsáról beszélnek? Vagy nézzük Xi Jinping-et. Vajon elküldené-e az egyszem lányát egy háborúba, ahol bármelyik nap meghalhat? Valószínűleg nem.
Vladimir Putin pedig annyira félti a saját gyermekeit, hogy a világ nagy része még csak nem is ismeri őket. Rejtve élnek, távol a reflektorfénytől. Biztonságban. Védve.
Szerintem ennél nem is kell több példa.
A politikai vezetők számára a saját családjuk élete felbecsülhetetlen érték. Őket óvják, védik, elrejtik, biztonságban tartják. De amikor a háborúról döntenek, akkor hirtelen mások gyermekei pótolható erőforrássá és szükséges veszteséggé válnak.
Mások fia lehet golyófogó. Mások lánya lehet ágyútöltelék.
Hiszem, hogy ha egyetlen törvényt bevezetnénk a világ politikájában, akkor minden megváltozna. Egyetlen szabályt, miszerint aki háborút indít, annak a saját gyermeke is az elsők között vonul be a hadseregbe.
Azonnal másképp hangzanának a beszédek. A hadüzenetek előtt sokkal hosszabb lenne a csend. A katonai akciók előtt sokkal több lenne a tárgyalás.
Mert amikor a döntés ára már nem névtelen családok könnye, hanem a saját gyermekünk élete, akkor hirtelen a béke sokkal értékesebb lesz.
E szabály hiányában viszont a szomorú valóság az, hogy néhány kivételezett ember dönt, és milliók fizetik meg az árát. Nem ők. Nem a gyerekeik. Hanem a névtelenek. Az átlagemberek. Azok a fiúk és lányok, akiknek az életéről soha senki nem kérdezte meg, hogy akarnak-e egyáltalán meghalni valaki más háborújában.
Felföldi József fb oldala