A most kezdődő esztendő, amit neveznek már a lázadás évének is, feltehetően az az év lesz, amikor Európa sorsa végleg eldől.../16/238
Korunk tragikomikus: tragikus, mert a pusztulás felé rohan, és komikus, mert még mindig megvan – Sören Kierkagaard pompás meghatározása vagy százhetven-száznyolcvan évvel ezelőttről való, amikor még sem nukleáris fegyverek, sem migránsok nem voltak, nem volt sem Angela Merkel, sem George Soros, de még – uram bocsá’ – nem volt Vlagyimir Iljics Uljanov-Zeitblum és Adolf Schicklgruber sem, az adai illetőségű Rosenfeld Mátyásról vagy a pápai Gy. Ferkéről nem is beszélve. A szakadék szélén vidám gondtalansággal táncoló világ képe tehát ősi, meglehet, időtlen: az egyes történelmi korok legjobb elméi mindig pontosan látták, mily apokaliptikusan irtózatos is mindaz, ami úgynevezett világhelyzet képében (álarcában) politikum, társadalom, élet(minőség) és perspektívák szemhatárain körbevesz bennünket. Bekerítve, totálisan. A látvány következményeként kikristályosodott igazságokat Kossuth Lajos időskori helyzetjelentéseitől Arany János lírai bölcsességein át a Spenglerig, Huntingtonig vagy – megint csak az irodalomba átugorva – Houellebecqig és Oriana Fallacciig húzódó széles, napfényes országúton is szemlélhetjük, kis tisztelgő pihenőkkel Németh László vagy Ortega y Gasset (és mások) megállóhelyeinél.
A huszadik század, melynek a ma élő emberiség középkorú, illetve annál idősebb hányada még mindig ha nem is édes, de gyermeke: a nyolcvanas évekkel csakugyan véget ért. Még akkor is, ha a 87–88-as nagy remények idején Batsányit idézgettük: „vidulj, gyászos elme, megújul a világ, s elébb, mint e század végső pontjára hág”. Ám mielőtt a század végső pontjára hágott volna, az abszurdot is megszülő Krisztus utáni huszadik évszázad ’89-től kezdve úgy búcsúzik, hogy – abszurditásának koronájaként – utolsó öt-hat évében a Nagy Ocsmány Átmenetet (a liberalizmus és a globalizmus perverz frigyét) létrehozván önnön reménységeinek ellentétébe fordul át, úgy 95-96 táján már teljes erővel. És az a jó húsz-huszonöt esztendős, öldöklő küzdelem, ami az ezután következő időszakot jellemezte, nagyjából mostanáig: aligha volt egyéb – végre tisztán látni lehet –, mint az igazi újnak az előkészítése. Gyötrődve, kínokkal telve, természetesen. A huszonegyedik század mostanában beköszöntő, igazi kezdetének prológusa. Olyan előjáték, amelynek vége nem diadalmas, boldog beteljesülés, hanem szívós viaskodást felváltó, megnyugtató közös lét, ebbe simuló csöndes ésszerűség lesz. Ahogyan Őry Mariann kolléganőm nemrégiben kiváló írásában meghatározta: a józan ész kora.
Ami 2017-ben Donald Trump elnöki tisztségbe való beiktatásával, majd a sorra következő nyugat-európai választásokkal történni, elindulni fog – Putyin orosz elnök mindinkább bizonyított bölcs mértéktartásával és a nyugati nagy nemzetek lassú, de biztos ébredésével párhuzamosan –: korforduló nyitánya. A most kezdődő esztendő, amit neveznek már a lázadás évének is, feltehetően az az év lesz, amikor Európa sorsa végleg eldől. Hihetetlenül izgalmas és fordulatos, nagy időszak előtt állunk – ami most kezdődik, végre olyan játszma lesz, amikor a végzet bábjátékában már nem kizárólag a túloldaliak mozgatják a figurákat: megmoccanhatunk. (Sportnyelven szólva: úgy tűnik, átvesszük a kezdeményezést.) Lehetünk boldogok és büszkék, bizakodók és reménykedők – lám, megértük, elértük, kicsit tán még elő is segítettük mindezt –, ám ne ámítsuk magunkat: a világ könyörtelen közönye a jót is simán besöpri a „nyereség” oldalra, s úgy van, ahogyan Ottlik Géza írta: hálára sem tart igényt a sors. Így korforduló táján tehát csak sóhajthatunk, megilletődötten és elszántan, szorongva és kétkedve is. Viszont hátradőlni nem szabad. Nem is ajánlott. A páholy kényelme csábító, de ajtaja zárva. (Legyen is, szigorúan.) Mert a játszma tényleg életveszélyes. Úgy is mondhatjuk: a tét mi magunk vagyunk. A létezésünk.
Tény: az a fura helyzet állt elő, hogy a nagyvilág és Európa most kezdődő új korát megelőzve Magyarországé már kicsit korábban elkezdődött. Felelősségünk tehát nemcsak egyetemes, de megkülönböztetetten nagy is. Rendkívüli. És az előfutárlét előnyének labdáját, könyörgöm, végre egyszer az életben már le kéne csapni, de úgy istenigazából. Nehogy megint – vagy még mindig, újra, mint annyiszor – ellenségeink csapják le. A végzet pontosan úgy viselkedik, mint az Úr: segíts magadon, majd ő is megsegít. De csak akkor…! Ez van történőben mostanság: korfordulót élünk, amikor úgy látszik, Kierkegaard tragikomikus korát a Nietzsche meghatározta idők követhetik: számtalan hajnalpír van, amely még nem virradt fel.
Domonkos László forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/75393/Korfordulo