Kemény beszéd ez: „…Széles körben elterjedt nézet szerint a politika súlyos veszélyt jelent az erkölcsre. A legcsekélyebb mértékben sem fogadható el, hogy a karrierizmus, a hatalom imádása, az egoizmus vádja miatt a keresztények vonakodjanak részt venni a közéletben…”

Nézem a Szent II. János Pál pápáról szóló sorozatot a tévében, és némi szomorkás elégtétellel jut eszembe, hogy bár személyesen nem láthattam, nem élvezhettem a személyes találkozás páratlan élményét egy igazi, hús-vér, kortárs szent emberrel, de alig egy évvel a legújabb kor legnagyobb katolikus egyházfőjének e világból történt távozása után, 2006-ban szemtől-szemben állhattam és pár szót válthattam is az utóddal. És Joseph Ratzinger–XIV. Benedek képes volt arra, hogy hagyatékként valamit még éreztetni tudjon a páratlan, áradó aurából, abból a varázs-miliőből, ami persze igazából és teljesen csakis és kizárólag a nagy elődé, tesvérnépünk nagy fiáé, Karol Wojtyláé lehetett.

„Én nem a győztest énekelem, / nem a nép-gépet, a vak hőst, / kinek minden lépése halál, / tekintetétől ájul a szó, / kéznyomása szolgaság” – írta Babits a Húsvét előtt versében, köztudottan a pusztulás, a vérontás ellen emelve szót. Most, nagy baljós európai előjelet követő, nálunk békében, Srí Lankán nyolc keresztényirtó robbantással és több száz halottal eltelt húsvét után, egyre a nagy pápa mondatai járnak az eszemben. És újra következvén a „szürke”, „dolgos”, de leginkább közönyös és veszedelmes hétköznapok: írásait lapozgatom egyre lázasabban, s azon kell kapnom magam, hogy kissé riadtan szorítom könyvét magamhoz. Mert a babitsi vak hős tekintetétől váltig ájul a szó, még ha nincs is tisztességes költő, ki őt énekelné. Ének, mindenféle dal nélkül is nagyon győztesnek tűnik, sajnos. Mivel, ahogyan Wojtyla írja, „széles körben elterjedt nézet szerint a politika súlyos veszélyt jelent az erkölcsre. A legcsekélyebb mértékben sem fogadható el, hogy a karrierizmus, a hatalom imádása, az egoizmus vádja miatt a keresztények vonakodjanak részt venni a közéletben.” Márpedig vonakodnak, tegyük hozzá, nem is akármennyire. Magyarán: eléggé balfácánok vagyunk ahhoz, hogy vállaljuk mindannak a szennynek az ódiumát (is), ami a közéleti szerepvállalással – sok egyéb mellett – szintúgy velejárna, de… „Összefüggésben a gazdaság és a munka világát jelentő átalakulásokkal, ránk hárul annak a felelőssége, hogy a legsúlyosabb nehézségekre megoldást kereső szándék élharcosai legyünk” – folytatja II. János Pál. Ha csak azokra a jó ismerőseimre, barátaimra gondolok, akik így-amúgy, de kiundorodtak „a politikából”, a közéletből – és nélkülük, miattuk is lett később minden olyan, amilyen. Ha maradnak, talán minden másként alakul. (Vonatkozó – csak egyetlen! – példának lásd az MDF históriáját…)

Igen: húsvét, a feltámadás után vagyunk. Elkezdődnek a hétköznapok, újra – tovább – dolgozni, működni kezd a vak hős, kinek minden lépése jelképes vagy éppen valóságos halál: rombolás, csonkaság, csököttség, pusztulás. Az erkölcs, a tisztesség, az emberség, az emberi tartás mindennapos halálai. Ami mindezzel szembehelyezhető: tudjuk, ismerjük. Kereszténység, hit, becsület, szeretet. Amit érvényesítenünk kéne. („Tudom a jót, mégis a rosszat cselekszem” – mondta Szent Ágoston.) Mert csak bénán figyelünk: kaján vigyorok az égő Notre-Dame láttán – húsvét előtt ez is, nemcsak Babits! – és a horror-adat: a világ egyik legnagyobb gazemberségeként közel kétmillió álcázott hódító kapott eddig migránskártyának becézett – fejedelmi – zsoldot. Hogy megszállja, hogy elvegye, ami a miénk – húsvét után. Ha hagyjuk.

Wojtyla szerint „erkölcsi szabadságunk alapvető feltétele az a tény, hogy képesek vagyunk úgy dönteni, hogy nem cselekszünk úgy, ahogyan cselekednünk kellene. Ebben az esetben azonban felelősség terhel minket mindama jó miatt, amit elmulasztottunk, és mindazért a rosszért, amit elkövettünk. (…) A szabadság az igazsághoz van rendelve.” És a szent pápa következtetése: erkölcsi felelősségérzetünk felébredése elkerülhetetlen és elengedhetetlen, „ha azt akarjuk, hogy társadalmunk az igazságra és a szolidaritásra alapuló civilizációként maradjon fenn.”

Márpedig azt akarnánk. Civilizációs és hasonló ügyekben meg, lám, így húsvét után igencsak hallgatnunk kellene Isten ama teremtményére, akinél indokoltabban, erős a gyanúm, nemigen avattak senkit szentté mostanában ezen a Föld nevű bolygón. A feltámadásról alighanem ő tud a legtöbbet. Meg arról is, ami utána jön.

Domonkos László
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190423-husvet-utan