Hetek óta döbbentem olvasom liberális ismerőseimnek az amerikai választások számukra kedvezőtlen eredménye miatti dühödt kommentjeit.

1.) Nem értem, hogy miért épp ők azok, akik most azt bizonygatják: maga a csőd az amerikai választási, sőt az eddig agyonistenített biztonsági rendszer. Eközben nem érzékelik, milyen nevetségesek, amikor isteni képességekkel ruházzák fel Vlagyimir Putyint, az orosz elnököt, aki szerintük egyszerre képes formálni az USA és lényegében az Európai Unió valamennyi országának belpolitikai életet, befolyásolni választók százmillióinak akaratát, ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, mi az oka a tömegek most tapasztalható, csendes lázadásának.

 2.) Nem értem, miként képzelik azt, hogy Oroszország háborút akarna viselni a NATO ellen. Oroszország GDP-je ugyanis meglehetősen szerény. Különösen az a G-akárhány ország gazdasági teljesítményéhez mérten. Bármennyit is költ katonai fejlesztésekre Moszkva, hol van ez a NATO-étól, azon belül is az Egyesült Államokétól, amelynek katonai költségvetése nagyobb, mint a világ összes katonai ráfordításainak fele.

 3.) Nem értem, hogy amikor agresszióval vádolják Oroszországot, miért nem tették ugyanezt az elmúlt negyedszázadban az USA-val kapcsolatban. Ez ugyanis a demokrácia terjesztésének örve alatt országok tucatjait verte szét, továbbá százezrek haláláért, milliók földönfutóvá tételéért felelős. Egyébként a szövetség tagjaként olykor Magyarország tevőleges, vagy hallgatólagos támogatásával. És hogy van az, hogy nem érzékeljük, milyen veszélybe kerültünk azzal, hogy – felrúgva a korábbi ígéreteket, megállapodásokat – a NATO, valójában az USA hadereje, ma már az orosz határok közelében gyakorlatozik, építi ki rakétabázisait, hadtápvonalait? Miért nem látjuk, hogy ezzel az első csapások célpontjai lettünk egy olyan nyomulásban, amelynek fő célja a kilencvenes évek hasonló kísérletének kudarca után az oroszországi erőforrások megszerzése nyilvánvalóan oly módon, hogy destabilizálják az országot. Ezzel az erőforrásokat könnyen multinacionális cégeknek lehetne átjátszani.
 Már a németek is hasonlót akartak elérni, amikor Leninéket először 1905-ben, majd 1917-ben becsempészték a cári Oroszországba. Más kérdés, hogy ezután önjárókká lettek a szociáldemokratákból lett bolsevikok. De ugyanebből a célból dolgoztatott ki a Szovjetunió elleni ukrajnai lázadási tervet a CIA a hatvanas években. Ezt mintha ezekben az esztendőkben hajtaná végre az USA többek között a törvényes államfő elleni kijevi puccs megszervezésével, amihez előtte kiképezték a fasiszta banderisták utódait, s immár három éve használják őket az ukrajnai zavargások fenntartása érdekében.

 4.) Amit legkevésbé értek, miért szurkolnak sokan azért, hogy az USA és Oroszország Kelet-Európában, vagyis részben országunk területén, a fejünk felett csapjon össze egymással. Ahogy elnézem putyinozós ismerőseim számtalan helyen megjelenő kommentjeit, általában nem gondolnak azzal, hogy ők maguk, gyerekeik, unokáik valamennyien áldozatok lennének, lennénk. Egy atomháború következményeiről már említést se teszek.
Velük ellentétben meggyőződésem, hogy a kompromisszumos megoldásnak, vagyis a békének nincs alternatívája. És ha az egyik oldalon Putyinnak, a másikon Trumpnak nevezik, aki az egyensúlyon alapuló békét megteremti, nekem semmi kifogásom ellenük.

 Cromwell, Napóleon, Churchill, Nixon, az Irak ellen nemzetközi felhatalmazás nélkül, hamis okokra hivatkozva háborút indított Bush talán elsőáldozós kisfiúk lettek volna? Ehhez képest elképesztőnek tartom, hogy az újdonsült amerikai elnök, Donald Trump ellen az egyik legsúlyosabb vád a liberális médiában, hogy tárgyalni akar Putyinnal. Csak emlékeztetőül, a vesztfáliai béke óta, amely az első igazi kísérlet volt az erőegyensúlyon alapuló európai béke megteremtésére, minden tárgyalóasztalnál enyhén szólva is kétes múltú felek ültek egymással szemben. De a világ nem emiatt gondol rájuk azóta is, hanem azért, mert képesek voltak egy időre gátat szabni a vérengzésnek. A kompromisszum ugyanis nem az, ha az egyik agresszor – hogy az igazság mai bajnokainak kedvenc kifejezését használjam – földbe veri a másikat, hanem az, ha élni hagyják egymást.

 És még valami: ez nem egy sportviadal, ahol a közönség a lelátókról szurkol, míg az ellenfelek a pályán agyba-főbe verik egymást. Itt a közönséget is verni fogják.

Kabai Domokos Lajos
forrás: http://bekialtas.blog.hu/2017/02/17/miert_akartok_haborut?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201702