A honfoglaló magyarok a Kárpát-medence meghódításakor egy végeláthatatlan szláv térség stratégiai centrumát foglalták el. Ezer éve mi választottuk el egymástól az északi és déli, a nyugati és keleti szláv területeket...

Civilizációs kötelességünk-e a ruszofóbia? Így hangzik a kérdés, amire a marginalizálódó liberális médiaértelmiség tagjai a jelen körülmények között határozott igent mondanak. Igen – mondják –, a ruszofóbia az európai minimum! Mit is mondhatnánk – lelkük rajta. Csak azt nehéz megérteni, hogy a mi közép-európai történelmi tapasztalataink birtokában hogyan jutunk ilyen barbár, kultúrrasszista megállapításra? Vajon tényleg nincs ennél észszerűbb tanulsága az elmúlt ezer évnek, vagy „a történelem már a múlté” a progresszív körökben?

Onnan indul a történetünk, hogy a honfoglaló magyarok a Kárpát-medence meghódításakor egy végeláthatatlan szláv térség stratégiai centrumát foglalták el. Ezer éve – ha mondhatom így – mi választottuk el egymástól az északi és déli, a nyugati és keleti szláv területeket. És ki tudja, miért, sosem voltunk igazán a pánszláv mozgalmak kedvencei. A nyugati és keleti kereszténység közé ékelődve kulturális és geopolitikai helyzetünk a kezdetektől mindmáig a köztesség fogalmával írható le a legpontosabban. Nem egyszerűen közép-európai ország vagyunk tehát, hanem ahhoz a köztes Európához tartozunk, amely a nagyhatalmi érdekek metszéspontjában, de a birodalmi központoktól azért még kellő távolságra helyezkedik el.

szlav népek europaban 

E rendkívül sokszínű térségben gyakorlatilag soha nem engedhettük meg magunknak, hogy egyoldalúan gyűlöljük vagy idealizáljuk a környező népeket. Arra vagyunk kényszerítve, hogy együttműködjünk azokkal, akiket különben ellenségeinknek is vélhetnénk. Olyanokkal, akikkel ráadásul még negatív történelmi tapasztalataink is vannak. Az etnikai nacionalizmus sajnos sokszor fölülírta ezt a realizmust, de a régiónk népeinek rengeteg közös történelmi tapasztalata, kulturális értéke és hagyománya van. Ha ezzel mit sem törődünk, akkor sem felejthetünk el az alapvetést: az itteni népek közös érdeke, hogy egyetlen külső hatalom se vonhassa befolyási körébe a régiót, és együtt már elég erősek legyünk az önállósághoz. Régi álom, amit jó lenne valóra váltani.

Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország, a balti államok és Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia nem véletlenül alkot minden történelmi konfliktus ellenére is bizonyos közösséget. A „kereszténység védőbástyájaként” ránk háruló, igencsak hálátlan szerep, a németek Mitteleuropa-elképzelései, az oroszok által felkarolt pánszláv törekvések, a francia „cordon sanitaire” geostratégiája, a szovjet birodalom Kelet-Európa-politikája ugyanazokra a következtetésekre indít bennünket: realistának kell lennünk és gyanakvónak minden külső behatással szemben, de közben annyi erőt és egységet kell felmutatnunk, amennyit csak lehet, hogy szemmagasságban vagy legalább ahhoz közel beszéljenek velünk a környező hatalmak.

Ez egy meggyengített és szétszabdalt térség, amelynek öntudatos kultúrnemzetei mindig ráfizettek az etnikai nacionalizmus és a ressentiment hamis szólamaira. A legfontosabb a régió minél szorosabb politikai, gazdasági és kulturális (!) integrációja lenne. Az elmúlt évtized fejleményei kettős képet mutatnak ebből a szempontból. Különösen Ukrajna és Románia mutatta a történelmi bölcsesség hiányát, a visegrádi országok és délszláv szomszédaink viszont mintha megértették volna az együttműködés fontosságát. Jó hír, hogy Magyarország fölött legalább részben múlni látszik az elmúlt száz év geopolitikai magánya és ismét a kölcsönös egymásrautaltságok sűrű hálójában találjuk magunkat, amely mindig is a közép-európai élet természetes szövete volt.

Az Oroszországgal való számvetés kiindulópontját ebben a kontextusban és különösen lengyel és magyar vonatkozásban a posztkoloniális állapot adja meg. Amikor 1945-ben az amerikai és a szovjet „szövetséges univerzalizmusok” (Rolf Peter Sieferle) geopolitikai értelemben összeroppantották Európát, és az 1914 óta tartó kontinentális hanyatlás újabb mélypontra ért, eljött – régi szóval – az „imperialisták” ideje Nyugaton és Keleten egyaránt. Hogyan jutottunk el mégis a mai posztkoloniális állapotba?

A Nyugat globális pozícióit a jól ismert gyarmati felszabadító harcok rendítették meg, míg végül a Szovjetunió maradt az utolsó földrajzi értelemben keleti, ám ideológiai igazolását tekintve kétségkívül nyugati gyarmatbirodalom, amely az 1990-es években a Baltikum, Ukrajna és a kaukázusi népek partikularista-nacionalista törekvései mentén bomlott föl. Ebbe az összefüggésrendszerbe ágyazódnak tehát a közép-európai függetlenségi hagyomány legfrissebb hajtásai is. A lengyel és a magyar szabadságvágy érzelmi tartalékait Józef Mackiewicz önmeghatározása jelöli meg legjobban, amely így hangzik: „nemzetisége: antikommunista”.

Ez már rögzíti is az oroszokhoz fűződő viszonyt. Elutasítjuk a szovjet típusú imperializmust, a világmegváltó küldetéstudatot és a közép-európai állami struktúrák meggyengítésére irányuló külső törekvéseket. De nem az orosz nemzetet, nem az orosz kultúrát és nem az orosz jellemet, amelyet sokkal inkább a ránk jellemző távolságtartó tisztelettel veszünk szemügyre. Éppen itt csúszik félre a liberálisok gondolkodása, akik most a legalantasabb kultúrrasszista mítoszok nyelvezetével élnek nemcsak nálunk, hanem bizony Európa-szerte: sötét babonák mellett tesznek hitet, kultúraromboló indulattal üldözik még Dosztojevszkijt is és vele „az összemberiről kimondott orosz szót” (Nyikolaj Bergyajev), amellyel szemben a neheztelés szellemét terjesztik – ezzel egyébként cseppet sem hazudtolva meg eszméiket.

Tudniillik az újkori gondolkodás történetében a liberalizmus a par excellence kultúrrasszista eszmekör, amelynek ezt az alapvonását máig jótékony homály fedi. Ismeretes, hogy még a nácik is kölcsönöztek bizonyos elemeket ebből a tetemes angolszász örökségből, így hát nincs okunk meglepődni a ruszofób retorikán sem, ami szándékosan nem tesz különbséget az orosz politikai osztály és az orosz nemzet között. A történeti jelenségek szüntelen újrakeringésében más-más alakban ugyan, de mégis mindig ugyanaz tér vissza.

A közép-európai patrióta szellemiség ezzel szemben nem ruszofób, hanem mindenekelőtt függetlenségpárti. Épp ezért szolidáris a megtámadottal, de nem az egyetemes kultúra terrénumán keres ellenségeket, hogy árnyakkal viaskodhasson, hanem realistább megközelítést alkalmaz. Szeretnénk azt hinni, hogy az elmúlt száz év már kiölt belőlünk minden naivitást. Kedveljük a pesszimistákban, hogy pusztán jobbító szándékból nem lőnek minket minden ötven évben meszesgödrökbe. De a gyűlölködés, az orosz szerzők, karmesterek és péksütemények betiltása épphogy rossz emlékeket ébreszt bennünk.

Ez az az agresszív optimizmus, amely szerint a geopolitikai konfliktusoknak ideológiai megoldása van. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól. Ha a politikai gondolkodás sokfelé apokaliptikus mítoszokhoz közelít is, Közép-Európa népei nem hatódnak meg Filofej szavaitól, miszerint Oroszország lenne a harmadik Róma, és gúnyos mosoly fut át az arcunkon akkor is, amikor meghalljuk, hogy Washington lenne a hegyre épült város és a népek világossága, ahogy a tengerentúl hangoztatják. Minden efféle politikai eszkatológiának lőporszaga van, és mi érezzük ezt.

Gyűlölködés és birodalmi jelszavak szervilis ismétlése helyett azt mondom, nézzünk a térképre: ott vagyunk a közepén, a dolgok sűrűjében, egy áthatolható, sebezhető és köztes állásponton. Közép-Európában nem pártállásunk van, hanem a hazánk. A közép-európai népek összefogásának és minél szorosabb politikai, gazdasági és kulturális integrációjának nincs alternatívája, erre épp a háborús helyzet világít rá kíméletlen egyértelműséggel. Szóba se jöhet semmiféle angolszász ihletettségű kultúrrasszista transzpolitika.

A liberális értelmiség figyelmébe ajánlom, hogy egy úgynevezett kontinensen élünk, amelyen közvetlen geopolitikai kölcsönhatások érvényesülnek. Magyarország nem sziget és nem, a legkevésbé sem kompország, ahogy hirdetni szokták. Szilárd talaj kell a lábunk alá. Történelmi felelősségünk tudatában most sem az ukránellenesség, sem az oroszellenesség nem engedhető meg. Ez ugye világos?

Czopf Áron (a szerző eszmetörténész)
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20220323-gyulolkodes-helyett-nezzunk-a-terkepre