Állítólag, legalábbis egy csekély számú és lejárt eszméibe habarodott kisebbség véleménye szerint, korunk alapvető baja az, hogy a konzumidiotizmus fölfalta az euro-amerikai ember agyát, szívét és lelkét...
Vendégszóval: kultúráját – nyíltan kimondva: őt magát. Csak a bőrét hagyta.
Aztán odarottyantott a hűlt helyére. Ez sokaknak tetszik, már akik szívesen mondogatják, hogy a létben nincsen üresség. Az excrementum pedig nem űr, mivel van. Büszkén bűzlik, és vállalja az elme, az értelem, az érzékeny szervek és működések leváltójának szerepét. Bármelyiket ezer örömmel helyettesíti a maga módján. Oly régóta és akkora erőbevetéssel folyik hadjárata Ádám, Éva és utódaik ellen, ráadásul annyi mézesmázzal, hogy a legyőzötteknek hovatovább fogalmuk sem lesz valódi helyzetükről. Lét- és üdvkilátásaikról – a kettő lényegében ugyanaz – lövésük sincs. A gazdagság kora az ilyesmit mind kisöpörte a korszerű életrendből, de még a szóbeszédből is. Tegyük hozzá, fájdalommentesen. Apró, kegyes, ellenségeink szerint kegyeskedő csoportocskákon kívül a többségnek már alig van fogalma a Valóságról és a Hozzá vezető útról. Némely nagyokosok szerint ez sosem volt másként…
Az agyatlanodás nagyjából a leírt sorrendben történhetett, mert az agy újabban nemcsak a legérzéketlenebb szerv, de egyúttal a legszívósabb is: sok példa mutatja, hogy szinte bármeddig elél táplálék nélkül. Ha nem jut neki gondolat, eszme, remény egy életen át, szerez valahonnan, vagy kitalálja azt, hogy ringasd el magad. Oszt’ elringatja. Pöckölgeti a kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc fokozatú skála gombjait, s előbb-utóbb talál menedéket, ahova elmesüteményét jó pénzért elpasszolhatja.
Rengeteg emberrel találkozhatunk, akinek még soha nem jutott eszébe épkézláb bármi, ám mégsem érzi ennek hiányát, sőt környezete sem, mert munkája a gép, levegője a szórakoztatóipar, lelke a világdivat és a többi. Mind tömi belé az álzenét, az álkönyvet, az áleszmét, a nyomogatni való álvalamit – összefoglalva az áléletet a használati utasítással: ez van, ezt kell szeretned... A munkahelyén se látszik marslakónak a sok hasonszőrű között. Vagy, hogy a saját szakmámat említsem: hány meg hány író – ne rekesszük ki a többi puhakezűt: festő, filozófus, zenész, politikus meg mindenféle más életművész él és babértól övezve virul egyetlen épkézláb gondolat nélkül évtizedeken, vagy akár egy egész életpályáján át? Valaha talán kibuggyant belőle valami, amit mások gondolatszerűségnek véltek, s amire néhány eszmeéhes emberkeselyű lecsapott: megvan! Ő az, akit keresünk! Talántán valahogy így könyvelődött el szakmájában tehetségnek megannyi semmirekellő, akkor is, ha első fölvillanása nem ismétlődött soha többé.
A szellem villanása nem hiányzik sem neki, sem híveinek sem a belőle élőknek, csak az igazi olvasóknak, szemlélődőknek, hallgatóknak. Mert bizony ilyenek – mindenek ellenére – még mindig keveregnek a szemétkultúra egyre zajosabb és szagosabb örvényében, melyben bárki elkábíthatja magát a nótát követve: „Ringasd el magad!”
Hány és hány alkotót és művét kiáltották ki korszakosnak, szórták meg díjakkal és kitüntetésekkel, hatalmasokat pöröltek értük a fölkent és kinevezett ítészek, s mikor az országos géniuszok eltávoztak az élők sorából, következett a tapintatos átmenet. Utca- és iskolanév a szülőhelyen, öt év múlva emlékülés, de ki emlékszik ma az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek zsenijeinek hírevesztett „alapműveire”? Ki olvassa, nézi, hallgatja őket?
A hűségesek mosolyognak. Ők mindenkor várnak, s kitartanak Mesterünk soha nem avuló szavai mellett. Ő pedig itt jár-kel köztünk nesztelen léptekkel, egészen a világ végezetéig.
Czakó Gábor forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20191120-a-semmi-hidjan