Egy jó analízis, amely rámutat arra, hogy a mai állapotok a harminc évvel ezelőtti mečiari politika kikristályosodott eredményei…(szerk.)
Úgy látszik, újból bizonyítani kivánja igazát a negyed évszázaddal ezelőtti intelem, amely a szlovák politikusokkkal szemben megfogalmazódott: nem csupán az a fontos, hogy létrehozzanak egy államot, hanem azt működtetni is korrekt módon kell, s bizony nagyon nem mindegy, milyenek az adott állam belső viszonyai, mennyire élhető polgárai számára, s mennyi tiszteletet képes kivívni magának a nemzetközi közösség részéről is. Elmondható, hogy lényegében ez a dilemma uralta a közbeszédet az elmúlt fél évben Szlovákiában az egymás után tetőző politikai válságok okán, amely hullám végül a szeptemberi előrehozott parlamenti választásban csúcsosodott ki. Nem feledhetjük ugyanis, hogy arról az országról van szó, ahol a kilencvenes években hihetetlen politikai torzulások tanúi lehettünk. Példának okáért felemlíthetjük, hogy ezen ország kormányzati vezetői használták fel bizonyítottan az ország titkosszolgálatát arra, hogy elrabolja és külföldre csempéssze a regnáló köztársasági elnök fiát, s az alvilággal meggyilkoltassanak egy fiatal rendőrt, aki segített elbujdokolni annak az egyébként magyar származású titkosszolgának, aki minderről vallomást is tett a rendőrségen.
Az is vastagon megjelent az elmúlt fél év politikai vitáiban, hogy mindeme torzulások megismétlődtek két évtizeddel később, a szlovák nacionalista-kommunista Robert Fico, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke, Andrej Danko és egy furcsa szlovák-magyar konglomerátum, a Bugár Béla nevével fémjelzett Most-Híd koaliciós kormányzása idején, amikor odáig fajult a kormánypolitika bizonyos részének összejátszása az alvilággal és bizonyos erkölcstelen vállalkozókkal, hogy hidegvérrel meggyilkoltak egy oknyomozó újságírót és annak menyasszonyát, aki a fenti összefonódásokra nyíltan rávilágított. A tettre válaszként kirobbant országos tiltakozás hatására le kellett mondania a belügyminiszternek, majd a miniszterelnöknek is, s 2020-ban, az elmúlt parlamenti választás alkalmával olyan hatalmi vákuum jött létre az országban, amely egy teljesen tapasztalatlan – és ami azóta szintén bebizonyosodott: cinikus – alkalmi társulatot lökött a hatalomba csak azért, mert a legélesebb módon voltak képesek kritizálni Rober Ficót és csapatát.
Ami utána következett, szintén a politológiai intelmek kézikönyvébe való. Ahelyett, hogy ez a szedett-vedett csapat egy tapasztaltabb, hozzájuk lojális szakemberi gárdát ültetett volna a kormányba, maguk foglalták el az összes kormányzati posztot, és rossz regényekbe illő módon bizonyították be mindenkinek, mennyire idegesítő és veszélyes dolog, ha az országot hozzá nem értő emberek próbálják meg kormányzás helyett ide-oda rángatni. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy két olyan, eddig nem látott megpróbáltatás zuhant rájuk is, amely profi csapatokat is komolyan megpróbált: a covid nevű járvány és az orosz-ukrán háború. A szlovák kormányzati eredmény viszont mindezzel együtt kiábrándítóvá torzult: az emberek belefáradtak az állandósult belső koalíciós vitákba és az átgondolatlan rögtönzésekbe annyira, hogy mára a 2020-ban közutálatnak „örvendő” Robert Fico pártja került vissza a legerősebb párt pozíciójába. A választók legnagyobb csoportja azt mondta, jöjjenek inkább vissza a korrupt és becstelen vezetők, akik – ha gyakran tisztességtelen módon is, de legalább tudják vezetni az országot, mint maradjon az a szedett-vedett csapat, amely állandó rögtönzéseivel és belső veszekedéseivel nagyon megterhelte az emberek idegeit.
A szlovák politikai alternatíva tagjainak homlokát persze kiveri a hideg verejték, ha arra gondol, hogy tényleg visszajönnek a hatalomba a mindenre képes „profik”. Mondanám a gondolatmenet végén, hogy a felvidéki magyarok sem feledték el Robert Ficónak sem a dunaszerdahelyi szurkolóverést, sem a Malina Hedvig-ügyet, de ez is csak korlátozott igazságtartalommal bírna, hiszen az aktuális felvidéki politikai csapatok is három táborban feszültek egymásnak, botor, önpusztító módon. A Szlovákiában élő magyar polgárok számára azonban a képlet ennek ellenére egyértelmű, s ez akár üzenet lehet néhány budapesti elemzőnek is: nem létezhet olyan ok, amely a Robert Ficó nevű szlovák politikust rehabilitálná a szemükben.
Persze az is felmerül az emberben egy ilyen gondolatmenet végén, mi lenne a kívánatos továbblépés iránya Szlovákiában. Az általános elvárások szintjén egy demokratikus, a jogot és az igazságosságot tisztelő, a szomszédaival és európai partnereivel együttműködni akaró európai állam, amely nagyvonalú kisebbségpolitikával képes reagálni arra a tényre is, hogy ebben az országban a lakosság több, mint 20 százaléka valamelyik nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozik. Ez egyébként a legmagasabb arány az EU-ban, s bizony méltatlan dolog, hogy épp Szlovákiában nem fogadtak még el eddig értékelhető kisebbségvédelmi törvényt. A fiatal magyar vezetők felé megfogalmazható üzenet pedig szintén egyértelmű: több alázat, komolyabb szakmaiság és kevesebb individualista önmutogatás szükségeltetik, a belső viták civilizáltsági szintjének oly szükséges emelése. Szlovákiában is vissza kellene építeni a magyar közösség oly kívánatos belső összetartását és a közösségi érdekek fokozottabb szem előtt tartását döntéseik meghozatalakor.
Csáky Pál Megjelent a Bécsi Napló augusztusi számában