Az idősebbeknek most bizonyára felcsillant a szemük, de sajnos csalódást kell okoznom: nem Lobo volt világslágeréről, hanem egy komolyabb témáról lesz szó. A sokrétű szlovák-magyar viszony egy olyan eleméről, amelynek véleményem szerint kevés figyelmet szentelünk. A pszichológiai gátakról...
Most, Káčer külügyminiszter buta megjegyzése után ismét fellángolt a véleményalkotás a magyar-szlovák viszonyról. Sokan megnyilvánultak, mindenki intelligenciája, tapasztalatai és világlátása alapján mondott a dologhoz valamit. Az igazság viszont az, hogy ez egy örökzöld téma, amelynek komoly múltja van, s amely újból és újból előjön majd a jövőben is. Mi, magyarok, mindig kéznél vagyunk, ha a szlovák politikusok kifogynak a témából. Magyarországon napjainkban is többen úgy érzik, újra kell álmodniuk a szlovák zseniséget, s meg kell találniuk azt a szlovákot, aki szeretni fog bennünket: a legújabb önáltatás szerint majd Robert Fico lesz az, aki a magyarság stratégiai partnereként új égboltot húz a Kárpát-medence fölé. A felvidéki magyar erre joggal szorítja két kezébe a fejét.
Ennyi azonban elég az aktuálpolitikai áthallásokból – mondhatja bárki, s igaza van. Én visszatérek a szlovákiai magyar-szlovákiai szlovák viszony alapkérdéséhez, amelyik így hangzik: miért van az, hogy sok felvidéki magyar a szlovákok véleményével méri sajátmagát és saját közösségét? Magyarán: ha a szlovákok jó véleménnyel vannak bizonyos szlovákiai magyar politikusokról vagy azok megnyilvánulásairól, s ha azokról a szlovákok pozitív véleményt mondanak, akkor ennek alapján a szlovákiai magyarok nagy része is pozitív véleményt visszhangoz az ilyen szlovákiai magyar megnyilvánulásokról és azok hordozójáról.
Mi ezzel a gond?
Az, hogy azt már nem mérlegelik a szlovákiai magyarok, hogy ez a folyamat milyen értékvonalak alapján jött létre. A probléma a következő: ha egy szlovákiai magyar politikai áramlat vagy személy magyar szempontból karakán véleményt fogalmaz meg – s ez az itteni magyarság érdekei szempontjából fontos -, akkor az valószínűleg nem fog tetszeni a szlovák többségnek. Viszont ha a szlovákiai magyar tömegek nem a saját fejük szerint járnak el, nem a saját érdekeiknek megfelelően alakítják ki értékrendjüket, akkor a magyar érdekek szerint megfogalmazott kérést a szlovák elutasítás után maguk teszik jégre ahelyett, hogy kiállnának mellette, akár bizonyos szintű konfliktus felvállalásával is. Ez volt a Bugár-jelenség lényege: Bugár je náš, mondogatták Béla szlovák szimpatizánsai, ő soha nem fog olyat gondolni és tenni, amivel mi nem tudnánk egyetérteni. Oké, mondhatjuk erre, de mi az, amivel a szlovák többség a felvidéki magyarokat illetően egyetért? Mi a kínálat a részükről, amihez a szlovák elvárásokat túllihegő magyar aktivisták oly szorgalmasan dörgölőzhetnének?
Nos, nincs ilyen. 40 (70, 100) éve nincs ilyen. Kétféle szlovák hozzáállás van. Az egyik azt mondja, hogy ne idegeskedjünk, az idő majd megoldja a kérdést, s a szlovákiai magyarok túlnyomó többsége majd fokozatosan asszimilálódik. A másik a türelmetlenebb tábor, ők azt mondják, ezt segíteni is kell törvényekkel, korlátozásokkal.
Itt tartunk, 33 évvel az ún. rendszerváltás után. (Sok mindenben volt rendszerváltás - ne öntsük ki a gyereket a mosdóvízzel -, de ebben nem: a nacionalizmus, a szlovák izzadságszagú félelmek terén nem, bár azt is okos észrevenni, hogy ma a magyarellenesség azért kisebb, mint volt a kilencvenes években. Persze, kevesebben is vagyunk, s csendesebbek is vagyunk. Országos szinten kevésbé vagyunk tényezők.)
Sok mindenki sok mindennel operál a téma kapcsán – mindkét oldalon. Az egyik alaphozzáállás a következő, eléggé profánul hangzó mondattal írható le: ki kit néz le a két nemzet tagjai közül, vagy ki kire kíván (akár tudat alatt is) felnézni – magyarán: kinek kivel szemben vannak komplexusai? Ez a pszichológiai momentum ugyanis szerintem sok esetben a szlovákiai magyarság nyílt vagy tudatalatti viselkedésének egyik mozgató rúgója, asszimilációs sodródásának egyik hajtóereje. Ez okozza, hogy sok esetben szlovákiai magyarok a szlovák média, illetve szlovák személyiségek rólunk alkotott képe alapján értékelik politikai vagy társadalmi szervezeteinket, illetve a szlovákiai magyar közéleti személyiségeket is. Akit – úgymond – elfogadnak a szlovákok, azokra büszkék vagyunk, akiket nem, azokra nem annyira. Az elmúlt harminchárom év megmutatta, hogy ez egy óriási manipulációs terület, de tegyük fel magunknak is a kérdést: mikor fogja szeretni a szlovák többség és mikor fogja dédelgetni a szlovák média az olyan személyiséget, aki keményebben is ki akar állni felvidéki magyar közösségünk jogai mellett? A szlovák többség többféle sztereotípiát is kialakított a „jó szlovákiai magyarról”, s ha valaki közelít eme elvárások felé, azt képes akár megdicsérni is, aki viszont a saját maga által helyesnek tartott, büszkébb magyar tartásra és autonómabb öndefinícióra alapozott hozzáállást részesíti előnyben, az támadások célpontja lesz. Ez egy bonyolult összefüggésrendszer, amelynek egy újabb eleme a fentiekre épül: sok olyan szlovákiai magyar van, aki tud a szlovák elvárásokról és eleve azoknak megfelelni igyekvő módon viselkedik. Ezt tapasztaljuk napjainkban is, ez feszíti a szlovákiai magyar politikumot és a közéletet is. Arra is láttunk példát, hogy ezt néhányan modern világlátásnak, innovációnak igyekeztek láttatni. Ez a megfelelés-kényszer több kárt okozott már közösségünknek az elmúlt három évtizedben, ám az is igaz, hogy sokak számára jó üzleti modellnek bizonyult.
Nem új jelenség ez persze a Nap alatt. Az úgynevezett kultúrfölény megléte vagy propaganda-eszközként való használata végighúzódik az emberiség történelmén. Ez a tudat hathat az egyénre és hathat az egész közösségre. Ha az egyén sodródik ilyen útra, más jellemzőkkel felruházva, esetenként némi lelkiismeret-furdalással terhelten, vagy éppen hiperkompenzációs feszültségektől indíttatva, volt közössége ellen fordulva – a közösség számára elveszik, csupán individuumként éli tovább a maga életét. Kis népek, kisebbségi közösségek esetén azonban az önmagába vetett hit eltűnése és a közösség felmorzsolódása van a folyamat végén.
Mondjuk tehát ki: a szlovákság egy részében az elmúlt közel két évszázad folyamán – bizonyos fokig érthetően – kialakult egy kisebbségi érzés a magyarokkal szemben. Ennek a nyomai a mai szlovák társadalomban is megtalálhatók, ez a beidegződés élteti véleményem szerint a ma is fellelhető magyarellenességet. Ezt persze lehet neveléssel befolyásolni, de ezen a téren a helyzet igencsak felemás. A legmeggyőzőbb bizonyíték eme komplexus meglétére a jelenkori szlovák parlament működése. Ha megnézzük, milyen politikai jellegű határozatokat fogadott el a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa az elmúlt 30 évben, akkor ott a magyarsággal, Magyarországgal kapcsolatos kérdések kiemelkedően dominálnak. 2010-ben, amikor a magyar parlament egy átgondolatlan időpontban elfogadta a kedvezményes visszahonosításról szóló törvényt, a szlovák parlament két napos üléssel válaszolt erre, s elfogadta a szerencsétlen ellentörvényt. 2011-ben, az új magyar alaptörvény elfogadásakor a világ parlamentjei közül egyedül a szlovák parlament reagált hivatalos határozattal, amelyben többek közt elítélték az alaptörvény ama részét, amely határozottabb odafigyelést ír elő a magyar alkotmányos szervek részéről a külhoni magyarság irányában.
S hogy ne legyünk egyoldalúak: néhány magyarban valóban máig él egyfajta lekezelő hozzáállás a szlováksággal szemben, amely esetenként csak fokozza a fent leírt szlovák gátlásokat.
A szlovák (csehszlovák) hozzáállás már a múlt század húszas éveiben megpróbálta megalkotni a fenti gondolati konstrukció ellentettjét. Megpróbálták a szlávság presztízsét minél magasabbra, s ugyanakkor a magyarság presztízsét minél mélyebbre szorítani. Betelepítéssel, telepes falvak létrehozatalával a kompakt magyarlakta régiókban, a közigazgatási határok átszervezésével, szláv hivatalnokok és a szláv (először a cseh, majd a szlovák) nyelvek használatának erőltetésével próbálták meg szétzilálni a magyar tudatot. Ennek az igyekezet-folyamnak a máig ható, legerősebb gócpontjai a magyar gyerekek szlovák iskolába csalogatása, a sajtó (kiemelten a magyar nyelven írott sajtó) felhasználása, legdurvább lépése pedig a teljes szlovenszkói magyar értelmiség kitelepítése volt a második világháború után. Ennek a hol erősebb, hol gyengébb intenzitású, de folyamatosan jelen lévő igyekezetnek idővel meg is jöttek az eredményei. Az alapsugallat az volt, hogy magyarnak maradni valami vaskalapos, ósdi dolgot jelent, a trendi az, aki az úgymond hivatalos érvényesülés nyelvét, világlátását teszi magáévá. Magam is találkoztam olyan nagymamákkal, akik büszkék arra, hogy az unokájuk (aki már nem is tud magyarul) milyen jól bírja az „államnyelvet”, a városba szakadt gyerekeik otthon is már csak a „hivatalos” nyelvet használják…
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a lelki elidegenítési folyamat ért el sikereket.
S bizonyára összefügg ez a helyzet négy további ténnyel is. Az első: a szlovákiai magyar értelmiség aránya a féloldalas szlovákiai magyar társadalomban alacsonyabb az országos átlagnál – bár igaz, hogy a Selye Egyetem léte és működése ezt az arányt feljebb emelte. A második: a modernizációs folyamatok rossz értelmezése is efelé viszi el a dolgokat. A harmadik: gyakran megjelenik a képben az érdek, a mindenkori hatalom ezzel a torz manipulációval is ügyesen tud játszani. S ott van valahol a képben a szlovákiai magyar értelmiség felkészületlensége is. Hiányoznak a közös víziók, több, a szlovákokkal való érintkezésben megjelenő magyar értelmiséginek nincs egyetemi képzettsége, s ez érezhetően frusztrálja őket. Úgy érzik, szlovák értelmiségi barátaikkal való kapcsolataikban nem versenyképesek, ezért gyakran elfogadják azok premisszáit. Csak hát a szlovák értelmiség önmagában is a leggyöngébb ebben a régióban, nem beszélve arról, hogy számunkra a kínálatuk a nullával egyenlő.
Nos, az az érzésem, hogy egy nagy gödör mélyére érkeztünk, ahonnan nehéz kiutat találni. Egy esély van: önmagunk újrafogalmazása.
„A beteg szervezetet az egészség hiánya kínozza” – mondta annó Rejtő Jenő. „A beteg lélekben a lélek hiánya fáj.”
Keressük meg saját autentikus lelkeinket.
Csáky Pál (FB-oldala)