Tudom, persze, elemezte már ezt a rendezvényt boldog-boldogtalan, sőt, azzal is egyetértek, hogy a legtöbb megnyilvánulásra túlzó az elemzés kifejezést használni: az iszap is derekasan kitombolta magát... 

Csak hát bennem, aki a „régi iskola” maradékaként néhány dologért még aggódom, megint csak megjelent a késztetés arra, próbáljak meg kicsit rendet rakni a gondolatokban, mert nem lenne jó, ha bárkiben tüskék rögzülnének eme esemény kapcsán. Teszem mindezt annak jogán, hogy az én vezetésemmel valósult meg a felvidéki magyarság legnagyobb tiltakozó tüntetése az elmúlt 80 évben 2009. szeptember 1-én Dunaszerdahelyen, ahová több, mint 15 ezer ember jött el. Tudok tehát egyet s mást a témáról.

Először is mindenki szíves figyelmébe ajánlom a szervezőket: sokszor sóhajtoznak sokan, hogy a mai fiatalok passzívak, nem érdeklik őket a közügyek, mi lesz így a világgal, mi lesz velünk. Nos, ezt a rendezvényt fiatalok találták ki és fiatalok csinálták meg. Pozsony szívében. Kicsit elitista hozzáállással, de majd tanulnak ebből is. A legtöbb embernek persze halvány miniszteri segédfogalma sincs arról, hogy egy ilyen rendezvény megvalósítása mennyi időt és energiát igényel, mégis a lényeg: megcsinálták, s ezért nagy elismerés jár nekik.

(Persze, mivel a volt Ludas Matyi szerint az újszülötteknek minden vicc új, legyen szabad megjegyeznem, hogy fiatal barátaink ezzel a lépésükkel fölülírták a Janics-doktrínát is. Mi ez?

1990 novemberében történt. Egy évvel a bársonyos forradalom után - amikor még megtapsolták a magyar szót a pozsonyi téren -, már az asztalon volt a maticás fasisztoid nyelvtörvény-javaslat, a „bez výnimky”. Az Sznf téren „éhségsztrájkoltak” ellenünk, a Megyeház téren pedig napok óta harmincezres tüntetések voltak a szlovák nyelv mindenhatóvá tétele és a magyar nyelvnek a közéletből való kiszorítása ügyében. Máig pontosan emlékszem: pénteken volt a plenáris ülés végső tárgyalása az ügyben, s maga a szavazás is, az egész tárgyalássorozatot napok óta élőben közvetítette a szlovák közszolgálati televízió. Mivel én voltam az akkori MKDM-Együttélés vezérszónoka, időben mentem be a parlamentbe. A teremben még nem volt senki, így megálltam a büfében egy kávéra, s mit látok? Az egyik asztalnál ott ül Ásványi Laci bácsi, Agárdy Gabi, s még ketten az MKDM klubból. Mellettük pedig ott ül Andráš, a fiatal KDH-s belügyminiszter, feszült hangulatban, láthatóan nagyon mély beszélgetésben voltak. Amikor Laci bácsi meglátott engem, mindjárt odahívott: képzeld, Palikám, a belügyminiszter úr azt mondja, információjuk van arról, hogy Komáromban meg Dunaszerdahelyen autóbuszokat bérelnek azért, hogy magyar ellentüntetőket hozzanak fel Pozsonyba. Azt kéri a miniszter úr, hogy valamelyikünk menjen el vele a tévébe, s ott, a stúdióban mondja be, hogy ne legyen ilyen, senki ne jöjjön fel Pozsonyba, mert konfliktus lehet belőle, amelyet a rendőrség nem lesz képes kezelni. Én rád gondoltam, te tudsz közülünk a legjobban szlovákul, bemehetnél a miniszter úrral a tévébe és megcsinálhatnád a dolgot.

Zöldfülű lévén megijedtem, hogy mi lesz itt, ezért gyorsan leültem a szomszéd asztalhoz, elővettem egy papírt és már kezdtem is jegyzetelni, mit lehetne mondani az ügyben. Közben megkértük Agárdy Gabit, hívja fel a magyar pártok irodáit, tudnak-e valamit a szerveződésről.

Egyszer csak megjelent az ajtóban a Nagy Öreg, Janics Kálmán, s bemutatta élete talán legnagyobb performanszát. Meglátta a csapatot, odajött, kezet fogott mindenkivel. – Képzeld, Kálmán, a miniszter úr arról informált bennünket, hogy... – szólalt meg Ásványi Laci bácsi, és elmondta a sztorit. Janics összehúzta a szemöldökét. – Micsoda, milyen hülyeség ez? Miniszter úr, maguk olyan hülyének gondolják a felvidéki magyarokat, hogy majd feljönnek Pozsonyba tüntetni háromszázan harmincezerrel szemben? Ha mi tüntetni akarunk, akkor majd elmegyünk Komáromba vagy Dunaszerdahelyre, oda jöjjenek utánunk a maguk szélsőségesei, ha mernek. Ez nyilvánvalóan álhír, provokáció, gyerek, te se menj sehova (ez nekem szólt). Na gyertek, menjünk reggelizni, viszlát, miniszter úr!

Kezet adtunk a megdöbbent miniszternek és mentünk reggelizni.)

Mindezt csupán azért írom ide, hogy fiatal szervező barátaink is tudatosítsák: a felvidéki magyar közösség messze nincs abban a helyzetben, hogy valaki nagyot rikkant valamelyik pozsonyi utcasarkon, s erre tízezrek mozdulnak fel Pozsonyba. Megmutatta ezt annó a Malina Hedvig melletti szimpátiatüntetés is. Mindez azért veszélyes, mert ha kevesen jelennek meg egy ilyen rendezvényen, akkor a hatalom azt a következtetést vonhatja le belőle, hogy ez a téma keveseket érdekel, a szimpatizánsokat pedig elkedvetleníti. A magyar kommentekben is megjelent ez az elem, s ezt nem szabad lebecsülni, mert elveszi a súlyt a lényegtől: a rendezvény megvalósult, sok fiatal érezte azt magáénak, s a felszólalások is nagyrészt rendben voltak. A hivatalból vagy lelki deformációktól szenvedő köpködők pszichikai problémái pedig normális embereket nem kell, hogy különösebben érdekeljenek.

Ugyanakkor érdemes elgondolkodni néhány felvetésen: a helyszín, az időzítés (pénteken sok fiatal megy haza), a nyílt tér (nulla fok körüli hőmérséklet is sokakat elgondolkodtat, de ha már ez van, 50 perc a maximális, jó hangulatban kibírható idő). A magam részéről még annak is örülök, hogy néhány, már kipróbált utat is újra igyekeztek próbálni gondolván: mi, az első generációs politikusok bizonyára rosszul csináltuk azelőtt. A Denník N-ben szépen hangzott a felhívás, szlovák demokraták, gyertek velünk – és részben értünk – tiltakozni. Nos, a valósággal való szembesülés csak megerősítette a Csáky-doktrínát: ”Tisztelem a szlovák demokratákat, mind az ötöt.” A szlovák sajtóban visszafogott tudósítások jelentek csak meg, a tv kamerák tucatjai máshol voltak. Hibát követne el, aki emiatt a szervezőket okolná: ez a szlovák valóság. (A részletekkel azok, akik felvidéki magyar vezetőkké akarnak válni, találkozhatnak a Büszkeség és harag, illetve A penge élén című könyveimben.) A szervezők viszont hibát követnének el, ha a rendezvény hiányosságai miatt elfordulnának a közélettől. Megismétlem: aki a jövőben vezetni akar, annak tudnia kell, mi történt ezen az úton a múltban, s abból akár tanulhat is. De azt is hozzáteszem: a múlt tanulságainál sem szabad szolgamód leragadni. Az élet változik, új idők új módszereket követelnek. És senki ne feledje: AZ LŐ A LEGMAGASABBRA, AKI AZ EGET CÉLOZZA MEG! Amikor tehát azt mondom, hogy nem szabad megállni a kritikánál, akkor azt is mondom: megsértődni, elkedvetlenedni sem szabad. Le kell ülni és hideg fejjel átgondolni, mi az, ami bejött, és mi az, ami nem, s menni tovább az úton.

S végezetül álljon itt egy vélemény arról, ami bejött: a tiltakozó mellény és az Orosz Örs és társai által bemutatott performansz. Biztos vagyok benne, hogy a rendezvény érzékeny volta miatt a helyi parancsnok konzultált a belügyminisztériummal, s azt a döntést hozták, ami a legkisebb ellenállás irányába vitte a dolgot: mivel a törvény hatályos, a rendőrnek azt be kell tartatnia. A rendezőknek pedig dönteniük kellett, s bár ez sokak számára nem volt szimpatikus, az áramvonalasítás mellett döntöttek, mert különben az egész rendezvény meghiúsulhatott volna. Kérdés, hogy ez jobb lett volna-e, de emiatt ne illesse kritika a szervezőket.

Örstől három méterre álltam, amikor az eset megtörtént. A rendőrök visszafogottak voltak, de minden diktatúrában ez a gondolkodó rendőrök (kéretik nem nevetni!) dilemmája: betartsam-e a törvényt és engedelmeskedjek a parancsnak vagy ne (utóbbi esetben akár vessem le az egyenruhát). Itt puha módon formálisan betartották a (rossz) törvényt, ám Örsék tette mediálisan többletsúlyt adott a rendezvénynek. A nemzetközi térbe is az ment ki, hogy a szólásszabadság követelése miatt elvittek egy fiatal aktivistát Pozsony főteréről (egyébként tényleg jobb lett volna, ha 5 vagy 10 aktivistát visznek be).

Nos, volt egy tüntetés, volt egy tüntetésünk, egy tehetséges fiatal csapat építette fel és valósította meg. Gondolkodjunk el fölötte, mert rólunk is képet adott, akár ott voltunk a téren, akár nem.

Mindannyiunkról.

forrás: Csáky Pál (FB-oldala)