A kisebbségi létben mindig megvan a veszélye annak, hogy a szerző partikuláris véleményt nyilvánít. Csáky Pált évtizedek óta ismerem, tehát – ha nem is mindenki, mindenhol és nem mindenben ért vele egyet –  de véleménye elfér a szenc.sk honlapon…

Január 28-a van, szombat este. Véget ért az MKP platform kongresszusa Taksonyban, ahol érdekes hangulatok kerengtek a légtérben. Magam kicsit megkevertem az állóvizet, de kérdéses, megérti-e a csapat egy új választás előtt, hogy tényleg pártszerűen kellene viselkednie – mert komoly a tét. A közös pártban sok a gond, ám azt látni kell, hogy az MKP elkötelezett választói nélkül nem lehet sikeres a párt. Az MKP elkötelezett választói viszont egy értékrend körül csoportosulnak, s ez a nemzeti megmaradás kérdése. Ezt észre nem venni dilettantizmus - mert ez szegletkő. Ehhez kellene okosan hozzáfűzni a többieket... okosan, érzéssel – de látva bizonyos egyéni ambíciókat, vannak kételyeim. Minél kisebb valamelyik csapat támogatottsága, annál nagyobbak tagjainak személyes ambíciói...

Odakint Pozsonypüspöki elcsendesedik, most van egy kis idő tévénézésre is. Valamilyen laza film jöhetne most, de nem enged el a politika. Csehországban köztársasági elnököt választottak, s most minden cseh csatornán ezt elemzik. Magam is csodálkozom magamon: a magyar csatornákon már régóta nem nézek politikai jellegű beszélgetéseket, nem nagyon érdemes. Pár évvel ezelőtt Magyarországon megszűntek a valódi, érdemleges politikai viták, s ez hiba. Ipari elemekkel átitatott kormányzás folyik, s ennek megvannak a komoly veszélyei. A szlovák politikai viták alacsony szintűek, provinciálisak, régóta nem vonzanak. A szlovákiai magyar – úgymond – politikai megnyilvánulások még rosszabbak, gyengébbek, a magyarországi sablonok kilúgozott párlatai. Ráadásul áthoznak Magyarországról olyan primitív stíluselemeket is, amelyek egyik legrosszabb sajátossága, hogy eleve durva módon leszólják a más nézetűeket. Nem az igazságot keresik, hanem apriori az ellenfél ellenséggé minősítését célozzák meg. Mindkét oldalon, persze, nem is tudatosítva, hogy ezzel a nemzeti kulturális szintet csökkentik naponta, s a közgondolkodás lefelé nivellálását segítik elő.

A régióban a vitakultúra egyértelműen a cseheknél és az osztrákoknál a legmagasabb csakúgy, mint a publicisztika szintje. Magam is meglepődöm ezen a megállapításon, amely a személyes véleményem. Néha ilyenkor, amikor cseh csatornákon sugárzott kerekasztal-beszélgetésekre kapcsolok át, eszembe jut a nagyapám és az édesapám. A nagyapám soha nem bocsátotta meg a cseheknek a hazugságaikat, azt, hogy erőszakkal szakították le a szülőföldünket Magyarországról, s azt sem, hogy utána úgy viselkedtek is, mint valami gyarmatokon. Édesapám 1910-ben született, őt már behívták a csehszlovák hadseregbe katonának, le is húzott két évet annak rendje és módja szerint Prágában. Kiképzett tüzér lett, aminek az volt az előnye, hogy leszerelése után pár évvel, a visszacsatolás utáni nagyon gyors átképzés után losonci tüzérként kész katonája lehetett a magyar első hadseregnek, s azonnal mehetett Észak Erdélyt visszahozni. Ő sem szerette a cseheket, fennhéjázóknak tartotta őket – amely képben persze az a meghatározó elem, hogy a prágai cseh srácok bizony lenézték a vidéki, valahonnan délről, a Balkán felől odavitt, csehül rosszul beszélő magyar fiúkat. Apám ilyenkor, amikor ez a téma napirendre került, büszkén nevetve tette hozzá: de megtanítottuk köszönni őket magyarul, ne félj, a szombati kimenők után néhányan közülük, a kötekedők, rendszeresen kék-zöld foltokkal tértek vissza a laktanyába.

És itt vagyok én, a harmadik generáció, hat év csehországi léttel a hátam mögött: öt év az egyetemen és egy, besorozott katonaként a Šumaván. Az én táborom nem náluk van, én a magyar nemzet része vagyok, s ők ott vannak, a túlparton. De megpróbálom pragmatikusan, fölülről nézni az egészet, s mit látok? Azt, hogy talán tanulhatnánk is valamit tőlük.

Nézem a tévét és minden oldalról azt hallom: Babiš azért vesztette el olyan magasan az elnökválasztás második fordulóját, mert erősen konfrontatív kampányt folytatott. Hoppá, mondom: ami Magyarországos évtizedek óta alappillér a hatalomért folyó harcban, az itt negatívum. Az új elnök kiáll a kamerák elé és azt mondja: a legfontosabb feladata az lesz, hogy összebékítse a társadalmat, amely szerinte most nagyon mélyen megosztott. Ezután mosolyra kell, hogy mozduljon az arcom: a cseh köztévé (amely valóban az), Hašek-i húzással egyre-másra vidékre kapcsol, s ott a falusi-városi kocsmákban szólítja meg az embereket, mi a véleményük az egészről. S lehervad a lekicsinylő mosoly az arcomról: a cseh kisemberek is mindenütt azt mondják, Aštól Olomoucig, hogy be kell fejezni ezt a konfrontatív hangot, vissza kell térni a normális hangnemhez a társadalomban.

Elgondolkodom: Csehország és Magyarország a rendszerváltáskor néhány fontos paraméter viszonylatában lényegében azonos szinten volt: a lakosság számára és az egy főre eső GDP-re gondolok most elsősorban. Amiben különbözött: jobban utálták a kommunistáikat, mint Magyarország polgárai (ami a Jakeš-i csapatot látva érthető is), azért ott forradalmat csináltak, nem rendszerváltást-változtatást-elkenést. És persze nem voltak annyira eladósodva, azt sem szabad elfeledni. Pragmatikusabbak voltak akkor is, amikor a szlovákok már az idegeikre mentek, hagyták őket elmenni, s maguk mielőbb, minél mélyebben betagozódtak a NATO-ba és az EU-ba. Nagy meglepetésemre a sokszor pecsovicsnak gondolt csehek még az orosz kérdésben is világosabban látnak napjainkban, mint Magyarország polgárai, s jobban utálják az orosz birodalmi gondolkodást is. Persze azon is mosolyogtam többször, hogy még a modern „ruzsasándoraink” is hasonlóak: Magyarországon a Viszkisről, Csehországban egy hasonlóan fura alak Kajínekről csináltak tömegfilmet.

Karácsony előtt hagyományosan Prágában töltöttem pár napot, s újból leellenőriztem a baráti körömön is: lazábbak, ha leülnek sörözni, ott a politika nem kerül napirendre, s nem úgy néznek a szomszédjukra, hogy az egyik vagy másik táborba tartozik-e. Prágai magyar barátaim visszaigazolták ezt: a cseh társadalom elutasítja a politika általi napi neurotizálást, a cseh emberek a saját problémáikra akarnak koncentrálni. Amikor ezt meghallottam, két paraméter kezdett el villogni a fejemben: a rendszerváltáskor Magyarország és Csehország lakossága ugyanannyi volt, ma a különbség közel 1 millió a csehek javára. Az ő létszámuk növekszik, a miénk csökken, 30 év múlva a különbség több, mint 2 millió lesz. A cseh egy főre eső GDP is jóval magasabb, mint a magyar: tény, hogy a csehek jobban élnek – bár megismétlem, nem voltak annyira eladósodva a nyolcvanas évek végén.

Magamat is kérdem: van összefüggés a társadalmi légkör és a társadalmi teljesítés között? Mi, magyarok, régóta attól szenvedünk, hogy a kelleténél erőteljesebben leköti figyelmünket a saját köldökünk. Miután közülünk sokan nem beszélnek idegen nyelveket, hajlamosak vagyunk bezárkózni a saját mikrovalóságunkba – s ezáltal néha el is szakadni a világtól. Így volt ez a huszadik század elején, amikor a magyar politikai táborok egymásra akarták dönteni az Országházat, így az első világháború végén, amikor az egész magyar politika légüres térben mozgott, majd 1941-ben, amikor Magyarország üzent hadat a világ öt legerősebb hatalma közül háromnak – akik utána megnyerték a világháborút. Néha a mai ütközések egy részét az EU-val és az USA-val is öncélúaknak látom: azokat a területeket, ahol valóban komoly ellentét van, fel kell vállalni, az természetes, de sok olyan konkrét eset is van, amikor megkérdőjelezhető a konfliktus szükségessége. Mindezt bölcsebben, visszafogottabban kellene mérlegelni, és nem izomból, érzelmektől fűtötten reagálni. Többször nagyon meglepődtem az elmúlt negyven évben is, hogy a Kárpát-medence közepén hányszor ötöltek ki mindenféle elméleteket arról, hogyan lehet megváltani a világot, merre felé fog majd fordulni a történelem – s mennyire meglepődtek, hogy nem az történt, amit ők naiv módon megálmodtak. A világ öntörvényűen ment a saját – meg a nagy törvényszerűségek által megszabott - útján. Külhoni magyarként látom, mennyi energiát vesz el a magyar társadalomtól az a permanens szellemi-politikai háború, amelyben a magyar társadalom már hosszú évtizedek óta leledzik. Nemzeti szempontból nem jó ez – de azt is látom, hogy a magyar társadalom nagy része már nem is érzékeli ezt, számára ez már természetes – sőt, eleve adottságnak tartja.

Esetleg nem kellene komolyabban is elgondolkodni a fenti összefüggések fölött?

Csáky Pál (FB-oldala)