Csak átalakul, vágják rá, szinte biztos, akik figyeltek a fizikaórán. Én meg most pont afelé kezdek hajlani, hogy még csak át sem alakul. Huszonhét évvel a bársonyos forradalom után ugyanazokat a tokás, köpcös, kihízott zakós, magabiztos, öntelt alakokat látom, akiknek annak idején a kulcscsomókat ráztuk, mi konkrétan a Sznf téren...
Mert végtére, mi is volt a bajunk, nekünk, párton és elvtársakon kívülieknek? Hát, hogy Istennek, de legalábbis mindenre hatónak hitték magukat, és ebből a pozícióból, szakmai tudás hiányában hoztak szakmai döntéseket, zártak le, nyitottak utakat. Akkoriban leginkább a fejőnőt szokták emlegetni, aki a parlamentben ül, mert kellett a kvóta szerint munkás, nő, családanya, s ő történetesen egy személyben megfelelt rögtön három kritériumnak. De én nem őrá gondolok, hiszen ő elült ott, ha épp nem fejt, ahogy mostan is elülnek sokan, de ha fejnek is, már nem tehenet. Én azokra gondolok, akik kizártak és bevitettek, akik meghatározták, milyen könyveket olvashat, milyen filmeket nézhet a jó szocialista ember, és nem a minőség volt az a kritérium, amely alapján szerzőket, írókat, műveket tiltólistára, indexre tettek. Amit ők mondtak, azt írhatták az újságok, kötelező termelési riportok a jó szocialistákról, a maximumnál is jobban és egyre jobban teljesítő egy igaz szocializmusról. Meg azokra az elvtársakra is gondolok, akik köztünk voltak. Nem feltétlenül a besúgókra, spiclikre és törpealakokra, hanem azokra a jó szocialista elvtársakra, akik főleg elvben és szakmájukon belül nem voltak társak a fősodorral, de nyugalmukért, pénzért, posztért belesimultak, jobb esetben hallgattak, a rosszabbikban leplezendő, hogy legbelül bizony ők konzervatív, keresztény, demokrata vagy épp kisgazda lelkűek, jobban ragaszkodtak az ostoba lépésekhez és tartatták be őket, mint azok, akik kitalálták. Ez a végrehajtó személyzet, azt hiszem, és most is ugyanők azok, akik a mai gazdáknak is asszisztálnak, nem baj, hogy ők legbelül konzervatív, keresztény, demokrata, kisgazda vagy épp szocialista lelkűek, mindig annak adnak igazat, azt szolgálják, aki jutalmaz és fizet, büntet és megvon.
Miután az elvtárs huszonhét éve újra ember (polgár) lett a szóhasználatban, először a magyar közbeszédben, reklámokban váltotta fel észrevétlen a szót a magyar, de legalábbis a magyar ember: ezt vagy azt szereti, nem szereti, ezt vagy azt vásárolja, erre vágyik, gondol a magyar. Gondolta volna az ember, hogy huszonhét évvel a bársonyos után ez lesz? (Gondolta volna a magyar, hogy huszonhét évvel a bársonyos után ez lesz?) De nem addig a’! Olyan egy éve ütötte meg először a fülemet? A lényeg, hogy mára kizárólagos lett nemcsak a szlovák közbeszédben, híradós riportokban, hanem a legbugyutább reklámokban is a Slováci (szlovákok, szlovák ember). Még az orrcsepp is a szlovákon segít. Rögvest jobban érzi magát a szlovák, ha bekap egy pirulát, de a riporter is azt mondja: a szlovákok nem számítottak ekkora viharra. Gondolta volna az ember, hogy huszonhét évvel a bársonyos után ez lesz? (Gondolta volna a szlovák, hogy huszonhét évvel a bársonyos után ez lesz?) Szóval, elvtársak, zászlónk lobog vörösen újra a gyáron. Megvédjük bátran, száz harcon át, előre elvtársak, fel, tettre hív szent hazánk!Mondom én, elvtárs nem vész el, a szó legfeljebb átalakul, az elvtárs marad. Akkor is, ha burzsuj, akkor is, ha vörös, ha magyar ember, örökkön-örökké marad a holló hollónak. Hát persze, hogy hazudik.
Menj előre, kisvasútunk, szép jövendő tájra! / Fürge mozdony, törj előre, szállj, akár a szél! / Felnövünk, mint száznyi erdő minden zsenge fája, / Jobb lesz, mint ma, mert az ember boldogabban él. // Köszönjük néked, Rákosi elvtárs, / Tiéd a hálánk, tiszta lángja ég. / Reád ha nézünk, büszke az arcunk, / Virágot hintünk, amerre mész. Ezt irigyelték el tőlünk az amerikaiak. Huszonhét évvel a bársonyos után.
Íme, az ember.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő forrás: http://archivum.vasarnap.ujszo.com/vasarnap/201647/olvasmany/elvtars-nem-vesz-el