A 21. század első két évtizedében kellően sok szó esett a fejlődés fenntartható jellegéről, illetve arról, hogy ezt a fenntarthatóságot milyen körülmények veszélyeztetik... 

Pontos, minden szempontból elfogadható definíciók azonban sem magára a fenntarthatóságra, sem a fejlődésre nem születtek. Jószerivel a fenntarthatóságot azzal hozták párhuzamba, hogy a gazdaság létrehozza-e évről évre azokat az eredményeket, amelyek a ma folytatását holnap és holnapután – ha lehet, emelt szinten – lehetővé teszik. Az aggódók leginkább azért aggódtak, hogy bizonyos körülmények az ilyen fajta folytonosságot veszélybe sodorhatják. A manapság gyakori aktuális aggodalmak közé tartozik az energiaforrások kimerülése, a vízkészletek és a légkör kritikus elszennyeződése, a rendelkezésre álló, élelmiszer-termelésre alkalmas termőterületek vészes csökkenése stb. Csupa-csupa materiális körülmény, sehol nem jut magának az embernek ezekben az aggodalmakban szerep, pedig az aggódások általában arról szóltak és szólnak, hogy az emberiség adott körülmények között túl tud-e élni a következő századokban, vagy nem. 

Furcsa, hogy ebben éppen nekünk embereknek ne lenne valamiféle sorsalakító szerepünk. Túlélés és fenntarthatóság jelenleg kizárólag globális értelmezést kap, de nincsenek globális megnyugtató válaszok. Az emberi faktort az elemzők mindig adottnak vették. Fenntarthatósági elemzéseikben sakkjátszma szerint ma is ide-oda tologatják az embertömegeket, ahol kevés van, oda modelljeikben raknak, ahol meg sok, onnan elvesznek. Sajnos ma még távol vannak attól, hogy felfogják, a fenntarthatóságnak ez a megközelítése zsákutca, éppen az emberi tényezőben rejlő, eddig figyelembe nem vett bonyolultság miatt. Az embernek más ember által történő automatikus behelyettesíthetősége nem működik, ezt a migráció erőltetése egyértelműen bizonyítja, ennek erőltetése fenntarthatóság helyett éppen magát a fenntarthatatlanságot alapozza meg. 

A fenntarthatósági dilemma feloldása érdekében érdemes egy csöppet a történelmi tapasztalatokban elmélyedni, mert a történelem sok tanulsággal szolgál. Hajdan hosszú ideig kitűnően működő birodalmak tűntek el, korábban korszakformáló népek váltak köddé. Mindez nem jelenthet mást, mint azt, hogy a továbbiakban az a fajta működés, amely sokáig jellemezte őket, és hozta az eredményeket, többé nem eredményes, a korábbi felállás nem tartható. Vagy eltűntek, vagy éppen az emberek változtattak a fennmaradás érdekében. A történelmi elemzések az ilyen esetekben módfelett felületesek, de a kisebb közösségekre vonatkozó tényekre azonban szolgálnak. Az Újvilág két kontinens részén hajdan virágzott indián kultúrák eltűntek. Van, amikor meg is tudjuk jelölni a felszámolódás okát (spanyol hódítás és pusztítás), máskor meg fogalmunk sincs róla, csak találgatunk (pl. hosszan tartó szárazság, ami éhínséget okozott). Birodalmaknak is meg kellett küzdeniük a fenntarthatóság problémájával, és gyakran alul is maradtak. A Római Birodalom fennállt és működött mintegy évezredig, majd összeomlott. A mongolok életerős birodalma alig élt meg két emberöltőt, de ugyanezt a volt szovjet birodalomról is elmondhatjuk. A világ eddigi ismert korszakairól elmondhatjuk, hogy egészében sikerült a fenntarthatóságot biztosítani, hiszen a bolygón egyre többen élnek, de ez a fenntarthatóság mindig az egyes részek pusztulásán, más részek életre kelésén keresztül valósult meg. Azt is elmondhatjuk, hogy eddig a túlélést vezénylők kivétel nélkül az egyes emberiségrészekkel (könnyebbség okán nevezzük őket népeknek, esetleg országoknak) tudtak érdemben foglalkozni, nem ritka esetben a túlélés éppen más részek kárára valósult meg. Eközben vajmi keveset törődtek az egész emberiség túlélésével. 

Mára furcsa helyzet alakult ki. Kifejezetten mélyreható elemzések látnak napvilágot az emberiség egészének túlélését veszélyeztető okokról, miközben a korábban évszázadokig virágzó egyes részek (országok) egyszerűen elhanyagolják saját túlélésük biztosításához szükséges tényezők feltárását és főként a valós túlélési veszélyek elleni védekezést. Hovatovább különálló közösségként (népként, nemzetként) való definiálásukról is megfeledkeztek, arról pironkodva le is mondtak. A környezetszennyezés különféle válfajai valóban pusztítják a Föld továbbélést biztosító kapacitásait, így a részekét is. Védekezni saját hatáskörben a túlélést veszélyeztető körülmények ellen csak úgy lehet, ha a részek tudatában vannak saját létezésüknek, és elsősorban annak folytatásában látják a túlélés zálogát. A szennyezésektől nem általában, hanem helyben kell megszabadulni. Helyben a saját közösségek túléléséről szükséges gondoskodni. Eredményes, az emberiség túlélését is biztosító erőfeszítések is csak a részek összefogásával lehetséges. Demográfiai értelemben pusztuló részekkel ez azonban nem lehetséges. Az egy plusz egy az egyenlő kettő logikája itt nem működik, ha a plusz egyek nem az adott rész közösségének tagjai, vagy képtelenek azzá válni. Az ilyen plusz egyek inkább erőforrásokat emésztenek fel ahelyett, hogy azokat szaporítanák. 

Történelmi tények garmada bizonyítja, hogy még az azonos kultúrából érkezett, de kissé más életvitelű emberek érkezése is számtalan átmeneti zavarral jár, még ha végül eredményeket is hoz. A közösségtől idegen, azzal ideológiailag ellenséges kultúrák erőszakos betelepítése pedig a múltban is a fogadó kultúra pusztulását hozta (középkori iszlám invázió), jobb esetben és nagyon hosszú idő múlva a pusztulásra ítélt talajon egy új kultúra jött létre (a Római Birodalom bukása után századokkal). A mai migráció is nélkülöz minden rendezettséget, nem a fogadók beleegyezésén alapul. Éppen hazánk példája igazolja, hogy az elmúlt öt évszázadban a magyar demográfiai hanyatlás egyben az ország túlélési képességét is gyakran végveszélybe sodorta annak ellenére, hogy időnként kívülről a miénkhez hasonló kultúrákból demográfiai erősítés is érkezett. Egy pillanatig se gondoljuk, hogy ma nem ebben a cipőben járunk. Az I. világháborút követő negyedszázados Horthy-korszak képes volt demográfiai értelemben stabilizálni legalább a Trianon után megmaradt országrészek túlélési esélyeit, sőt annál többet is. Nem kevés szerep jutott ebben az egészséges, hiányokat pótló népszaporulatnak. Ma viszont egy emberöltő óta demográfiai hanyatlásban vagyunk. Ehhez háború sem kellett, elég volt az 1973 óta szisztematikusan folytatott eladósítás. 

A demográfiai lejtmenet máris érezteti hatását, belátható időn belül nem lesz elegendő munkaerő a felzárkózást biztosító gazdasági fejlődéshez, tehát a fenntarthatóság kerül éppen veszélybe. Ennek megállítása nem történhet másként, mint nagyon aktív népesedési programokkal, az ahhoz rendelt nem csekély anyagi forrásokkal. A valóban a legbelsőbb személyes döntéskörébe tartozó gyermekvállalás ügyét össze kell kapcsolni a családok, főként a hölgyek társadalommal szembeni szolidaritási kötelezettségével, és ennek jól érzékelhető anyagi megjelenítést kell adni. Rengeteg a teendő, s legalább olyan hosszú lesz a demográfiai felzárkózás időtávja, mint amilyen hosszú ideje tart a lejtmenet. A demográfiai programok fenntarthatóságának biztosításában ezt a körülményt is figyelembe kell venni, a programoknak politikafüggetlen törvényi védelmet szükséges adni.

Boros Imre
http://magyarhirlap.hu/cikk/117481/Fenntarthato_fejlodes