Aggódva figyeljük, hogy a közakarat elég erős lesz-e hozzá, hogy visszaterelje a dolgokat a nyilvános és normális mederbe...
Aligha található olyan ember Európában, aki kellő hitelességgel tud mérvadó véleményt mondani a következő évtizedek – nem is beszélve a következő évszázad – várható európai fejleményeiről, arról, hogy milyen lesz akár már a 21. század közepének Európája. Korábban is csak keveseknek adatott meg a jövőbe látás képessége, többségüket mégis a pokolba kívánták.
Az érintett társadalmak, éppen ezen attitűd miatt, a legritkább esetben tudtak érdemben felkészülni a jövő kihívásaira. Amelyek viszont mégis képesek voltak rá, azoknak ölébe hullott a szerencse, a többi pedig csak elszenvedte azt, ami velük történt. Ma viszont egyszerűen elképzelhetetlen, hogy színre lépjenek jövőbe látó, Jules Verne szerű zseniális észemberek. Vagy olyanok, mint a 19. század ábrándozói, Karl Marx és társai, akiknek elrugaszkodott nézeteiből hamarosan mégis maga a dermesztő valóság kerekedett ki.
Az ésszerű előrelátás minimális képességének elvesztése abból adódik, hogy a mai Európában hatalmas méreteket öltött a zűrzavar, nagy a nihil, divatos a tudatlanság (a polkorrekt retorika), és ezért úrrá lett a céltalanság. A céltalanságból kivezető utat is csak akkor lehet megtalálni, ha előtte világos magyarázatot adunk a talányra, hogy miként jutott Európa a cél nélküli állapotba, ami nem más, mint az önfelszámolás előszobája.
Közelebb kerülhetünk a megértéshez, ha a célnélküliséghez történő eljutást az európai történelem folyamataiba ágyazzuk. Európa, legalábbis abban az értelemben, ahogy korábban megszokott volt érteni, a Nyugatrómai Birodalom még bukása előtti világnézeti – keresztény – reformon átesett részein épült fel, tagadva a birodalom létszervezési módját, a rabszolgaságot és a többistenhitet. Európa tehát az egyistenhitre és az arra épülő létszervezési módra épült, amit a kereszténység testesít meg.
Évszázadokon keresztül a működési zavarok mindig abból adódtak, ha tömegessé vált a hitélet alaptételei és a mindennapok közötti eltérés, ha a társadalom intézményei – időnként maga az egyház sem maradt ki ebből – maguk voltak az eltérés okozói. Ilyenkor színre léptek reformerek, és több-kevesebb konfliktust vállalva billentették vissza a folyamatokat a működőképes állapotba.
Később intézményesült szakadások is bekövetkeztek a reformációnak nevezett folyamatban (előőrsként a cseh husziták próbálkozása, majd Luther, Kálvin). Az euroatlanti térség mai zűrös állapotában is ezen a romossá tett talapzaton áll még, de hogy meddig, azt nem lehet megjósolni. A hitélet és a létmód aktuális javító szándékú sorozatos reformjairól alapos a történelmi elemzés. Szinte semmi, nagyon elnagyolt vagy félrevezető, és a lényeg tekintetében főként agresszíven tagadott az a folyamat, ami létalapjaiban kívánja a keresztény szemléletű létszerveződést lebontani, helyette új világrendet felépíteni. Az erről folytatott tényfeltáró közbeszéd máig nem számít politikailag korrektnek, helyette az számít annak, ha ezt a folyamatot nemlétezőnek tekintjük, amiről nincs is mit beszélni.
Talán a kereszténység ügyeiből tanultak követői, abból, hogy mennyi véráldozattal járt a siker, a rabszolgatartó birodalmi berendezkedés meghaladása, legyűrése. Az új világrend harcosai ezért a kezdetektől máig a háttérben, a nyilvánosságot kerülve mozognak immár évszázadok óta. Ügyesen megválogatott stratégiák mentén mindig az aktuális hibákra építenek, és a tömegek kimondatlan vágyait táplálva építkeznek. Legelőször is az európai keresztény államokat sikerrel állították a pénz szolgálatába és egymással mindig szembe, de egyben mutatták az utat a pénz és a gazdaság megszerzésének egyáltalán nem keresztény módszeréhez, gyarmatok megszerzésére és kirablására. És gondoskodtak arról is, hogy a rivalizáló államalakulatok mindig kölcsönösen gyengítsék egymást.
Ennek a politikának évszázadokig a Brit Birodalom állt a fókuszában mintegy a „nemlétezők” gazdaállataként. Már a 17–18. században hozzáláttak a keresztény alapú létszervezési mód intézményi biztosítékai felszámolásának. Elsősorban az egyházak és a monarchiák voltak útjukban. Mesterművük az 1789-es nagy francia forradalom volt, ahol már igazi természetüket is megmutatták, az útjukban álló erőket kíméletlenül megsemmisítették, a keresztény egyházakat háttérbe szorították. A kiemelten fontos monarchiák felszámolásához az első világháború volt az alkalmas eszköz. Oroszországban a kettő egyszerre sikerült, igaz, hogy a francia esetet sokszorosan felülmúló véres terror árán. De a nagy igyekezet balsikereket szült, például Oroszországban és Németországban. Mai derűs szóhasználattal élve kissé túltolták a kerékpárt, és mindkét esetben kiszabadult a szellem a palackból. Megoldásként kínálkozott, hogy a kezdetben együttműködésre kész kétfajta eszme, a nemzeti szocializmus és a kommunizmus semmisítse csak meg egymást. Mivel a fizikai fegyverek mára az önpusztítás veszélyével is járnak, ezért új fegyverzet kellett, amit jó ideje, főként a második világháború vége óta a pénz képvisel, ami végleg kiszabadult mára mindenfajta nemzeti, de koordinált paritásos nemzetek feletti ellenőrzésből is. Olyan magánpénzzé vált, ami a kibocsátók céljainak megfelelően korlátlanul szaporítható, viszont az ellenlábasoktól teketória nélkül megvonható.
Az európai történések ezen a járszalagon mozgathatók immár jó ideje, főként az euró bevezetése óta, ami felett semmiféle európai kontroll nincs. A demokratikus intézmények fügefalevélként szolgálnak csupán. A pénz urai adják az ütemet a történésekhez, amelyek egyre gyakrabban kerülnek összeütközésbe a berendezkedés hivatalos rendjével. Erre szolgál iskolapéldául a fordított Schengen, ahol mára az unió határai tárva-nyitva vannak, jöhet boldog boldogtalan, miközben a korábban légiesített országhatárokat újra ellenőrzik. A pénzuralmi parancsok java részét azonban sikerült a közvélemény elől eldugni. Nem a közbeszéd tárgya, hogy miként adhatott mentő kölcsönöket az amerikai jegybank európai nagybankoknak az Európai Központi Bank helyett, vagy miként nem kerültek a közbeszéd középpontjába amerikai bankkockázatok milliárdjai büntetőjogi konzekvenciák nélkül. Az ellenőrizetlen migráció azonban látható, ott mászkál a városok útjain, időnként gépfegyver-sorozatokat ad le, bombákat robbant. Ez tette az európai közvéleményt tanácstalanná, réveteggé, egyben a társadalmak egy részét gondolkodóba is ejtette. Ma még nem tudják egyértelműen eldönteni, hogy hova haladunk, még azt sem, hogy miben vagyunk.
Évtizedes elhallgatások törnek meg és a próbálnak a felszínre törni, és a történetek kormányzati segítséggel eltüntetett milliárdokról és eltüntetőikről, milliárdosok által pénzelt magas rangú állami és nemzetközi tisztségviselőkről, egyes világcégek hálózatairól szólnak. Mind arról a korábban titokban tartott építkezésről, ami a legteljesebb mértékben távol állt a korrektségtől, még a politikaitól is. Mindezek hozták mozgásba az európai politikai gépezeteket is, és termeltek ki új mozgalmakat.
Aggódva figyeljük, hogy a közakarat elég erős lesz-e hozzá, hogy visszaterelje a dolgokat a nyilvános és normális mederbe, vagy végképpen azok kerekednek felül, akik szerint ők nem is léteznek, a róluk szóló beszéd nem más, mint a túlfűtött fantázia terméke.
Boros Imre forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/100980/Europa_celnelkulisege