A demokrácia a klasszikus definíció szerint népuralmat jelent, azaz a hatalom forrása a nép, akitől az aktuális vezetők a hatalmat meghatározott időtartamra, demokratikus módon szabályozott keretek között szerezhetik meg…
A népnek, a választónak szabályozott körülmények között lehetősége van a hatalmon lévőket eltávolítani vagy a mandátumot más hatalomgyakorlók kezébe juttatni. Nem kérdéses, hogy a hatalomgyakorlás mindenkori módja és gyakorlóinak személye komoly magánérdekeknek is ütközőpontja, de a demokráciába kódolt versenyszellem végül mindig a valós választói akaratot hozza felszínre, a többségi akarat győz. Eddig a demokráciáról vallott fősodorbeli vélemény.
Mindenki, aki e kanonizált, nyugatias demokráciaszemlélet hibáit, fogyatékosságait keresi, kiérdemli a „demokráciavédők” rosszallását. Jobb esetben csak konspirációs teóriával vádolják, de járhat ennél sokkal rosszabbul is, része a hivatalosok fórumain a mellőzés, az elhallgatás, a megsemmisítő kritika és az egzisztenciális veszélyeztetés lesz. Mára azonban annyi az összegyűlt aggodalmat keltő tényanyag, hogy érdemes megvizsgálni, miként is működik a nyugatias demokrácia, mennyi maradt a valóságban az elvből, amely szerint a hatalom a népé, a választóké.
A nyugatias demokrácia kritikusait legkevésbé az zavarja, hogy bizonyos körök befolyásolni kívánják a választói döntéseket. Inkább azt fájlalják, hogy a nyugatias demokráciák vezető posztjaira szinte minden pártalakulatban, az érdemi döntéseket befolyásolni képes nemzetközi szervezetekben és a közbeszédet befolyásoló civilnek mondott szervezetekben is olyan személyek kerülnek, akiknél a függés (főként pénzügyi értelemben) a nemzetközi pénzhatalmi körökkel kimutatható. Akikről feltételezhető, hogy nem a választóknak tett vállalásokat teljesítik, hanem ha kell, még a törvényeket is megsértve valós megbízóik érdekeit szolgálják.
Mára jól dokumentálható, hogy a világgazdaság vezető pénzügyi körei és nemzetközi szervezetek, valamint egyes országok vezető politikai körei között csereszabatos az átjárás. Az összes ilyen típusú liezon feltérképezésére nem lehet vállalkozni, de két emblematikus esetet vázlatosan körüljárunk. Feltérképezzük az amerikai pénzügyi óriás, a Goldman Sachs udvartartásának egyes kiemelkedő személyi vonatkozásait, valamint a vakszerencse és felkészült hackerek révén a Soros György-féle nemzetközi udvartartást. Időnként hivatkozunk is a személyek konkrét cselekedeteire, amit nem a választott posztjuk, hanem gazdájuk érdekében hajtottak végre.
A Goldman Sachs befolyására jellemző, hogy a 2008-as pénzügyi válság kapcsán az euró bedőléséről a BBC által megkérdezett egyik nyilatkozó bróker nagy határozottsággal állította, hogy az európai kormányok helyett majd a Goldman mondja meg, mi a megoldás. Ez talán nemcsak erre az esetre, de másra is igaznak látszik. A Goldman Sachsról igazán elmondható, hogy a politikai hatalom legmagasabb posztjait is ambicionálja. A cég volt emberei töltötték be az ausztrál, a görög, a portugál és két ízben az olasz miniszterelnöki posztot. Mi sem természetesebb, mint hogy ezekben az országokban a cég otthagyta, máig ható nyomasztó jelleggel, a névjegyét. Elegendő a szunnyadni nem akaró görög pénzügyi krízisre gondolni vagy az éppen napjaink olasz bankválságra.
A cég érdeklődésének fő centruma az Egyesült Államok, annak is a pénzügyi felső irányítása, főként a pénzügyminisztérium. Eddig összesen öten voltak goldmanosok a pénzügyminiszteri poszton, kezdve 1965-ben Henry Fowlerrel és a közelmúlti négyekkel (Paulson, Rubin, Geitner, Summers). Közülük többen feltűntek a Federal Reserve központi bank vezetésében is. Miniszteri megbízatásuk alatt sikerült a nemzetközi pénzspekulációt az ellenőrzéstől teljesen megszabadítani. Amikor gazdájuk, a Goldmann bajba jutott, a megmentése az Egyesült Államok adófizetőinek milliárdjaiba került, de volt emberük megtette büntetlenül, amit kellett.
Vannak jolly jokerei is a cégnek, ilyen a görög Papademos, ő, ha kell, görög jegybankelnök, ha kell, alelnök az Európai Központi Bankban, de ha sors úgy akarja, akkor szakértő miniszterelnök. A pénzügyileg ugyancsak megviselt Olaszország volt jegybankelnöke, Mario Draghi jelenleg az Európai Központi Bankot kormányozza.
Goldmanék a világgazdaság első nagy tétele, az Európai Unió és főként annak vezérlő posztjai iránt is nagyon érdeklődnek. Kulcsjelentőségű főbiztosok bizottsági elnökök voltak korábban a cégnél alkalmazásban. Romano Prodi is régi goldmanos és a legutóbbi szerzemény maga Manuel Barroso.
Hála a vakszerencsének ezúttal egy időben van módunk megemlékezni a Soros György-féle filantrópiáról, az ő nyílt társadalom ideájáról és annak személyi vonatkozásairól is. A 2500, nyilvánosságra került dokumentum igazán történészi feltárás után kiált, amire nem vállalkozhatunk. Soros alapítványrendszere a politikai befolyásolási kísérletek garmadával szolgál célzottan az unió országaiban, megfelelő személyi kapcsolatokat is felvillantva. Volt miniszterelnökök, képviselők, bizottsági elnökök – hosszú a sor. A hazai vonatkozások tartalmazzák mindazon „független” civilszervezetek vastag anyagi támogatásait, amelyektől a jelen hazai kormányzat elismerő véleményeket nem kapott, de elmarasztaló, a tényektől elrugaszkodó kritikát annál inkább. Soros név szerint említi a megbízható magyar EP-képviselőket, de figyelme hazánkon túlra is kiterjed.
Soros nyílttársadalom-ideálja egyértelműen az illegális migráció támogatására, az uniós és ahol lehet, a tagállami politika ezt támogató puhítgatására irányul. Ezt bizonyítja, hogy az Európai Bizottságnál el szerette volna érni az agrártámogatások és a kohéziós pénzek csökkentését – hogy a felszabaduló pénzeket a migráció támogatására fordítsák. Senki nem világosította fel, hogy eltévesztette a házszámot, senki nem adta tudtára az érvényes európai szabályokat, különös tekintettel a külső, schengeni határok védelmi kötelezettségéről. Az érvényes határőrizeti kötelezettség betartóit pontosan azok (az EU-bizottság) marasztalják el, akiknek éppen őrködniük kellene felette.
A Soros-féle és a Goldman Sachs-történet az Egyesült Államokban ér össze. Mindketten lelkes támogatói Hillary Clintonnak, Soros dollármilliókat utalt már kampánycélokra, és a Goldmann Sachs is bizonyíthatóan fizetett 625 000 dollárt olyan beszédekért, amelyeket a közönségnek eddig még nem volt módja meghallgatni. A fenti esetek bizonyított tények, nem elmélkedés szüleményei, tehát nem konspirációs elmélet, hanem maga a konspirációs valóság szelete. Mindenképpen felmerülnek kérdések, hogy miként is állunk a nyugatias demokráciával. Mennyi szerep jut itt a hatalom forrásának, a népnek, a választónak? Mikor észleli ezt a választó, és főként meddig tűri?
Boros Imre forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/64397/A_nyugatias_demokracia#sthash.D8FpHfiO.dpuf