Románia két kis erőtlen, akarat nélküli, az oszmán uralom alól éppen kiszabadult fejedelemségből hetven év alatt tekintélyes méretű országgá duzzadt. Ez nem a románok kirobbanó életerejéből következett, hanem a Nyugatnak állt érdekében... 

Mitől van az, hogy a Nyugat a múlt század hetvenes éveiben még a két világrend (nyugati definíció szerint a nyugati polgári demokráciák és a szovjet típusú kommunista diktatúra) békés egymás mellett éléséről beszélt, ma pedig, jó harminc évvel azután, hogy megszűnt a kommunista szovjet birodalom, és a helyén több új állam keletkezett, egyebek mellett az Orosz Föderáció, az utóbbinak rendre ellenséges arcát mutogatja, antidemokratikusnak bélyegzi? Ezt teszi annak ellenére, hogy Oroszország is átvette az állam működtetésének demokratikus rendjét, szemben Sztálinnal, akinek milliók vére szárad a kezén, Hruscsovval, aki 1956-ban vérbe fojthatta a magyar forradalmat, Brezsnyevvel, aki csatlósaival bemasírozhatott 1968-ban a hajdani Csehszlovákiába és 1979-ben még Afganisztánba is. 

A politikailag korrekt logika – és minden más logikák – szerint ezek a lépések a népek önrendelkezési jogának durva megsértései, megsemmisítései voltak. Brezsnyev a csatlós országok esetében egyenesen korlátozott szuverenitásról beszélt. A mai nyugati oroszfóbia vagy inkább egy korábbi fóbia újraéledésének megértéséhez messze vissza kell nyúlni a történelmi időkben, annak kockáztatásával, hogy számtalan elfeledett és betemetettnek vélt, mély árkot hantolunk ki újra, annak kockáztatásával, hogy amit ott találunk, az nem mindenkinek lesz kedvére való.

Az alaptétel, hogy a Nyugat az oroszokat és kontinensnyi méretű országukat a mai napig nem tudta egyenrangú félként elfogadni. Szerette volna más földrészekhez hasonlóan gyarmatosítani, de ez nem ment. Történt mindez annak ellenére, hogy az oroszok is idejekorán a keresztény kultúra részévé váltak, noha nem annak centralizált, római változatát, hanem a vallási közösségek önrendelkezését jobban tiszteletben tartó, ortodox változatát gyakorolják a mai napig.

Azt is mondhatjuk, hogy a nyugati (ma már csak nyomokban észlelhető) kereszténység gyökerei a Nyugat-római Birodalom idejére nyúlnak vissza, az orosz kereszténység pedig a nyugati birodalmi részt egy évezreddel túlélő bizánci gyökerekből szívja az életnedvet, hetven év kommunizmus dacára érezhetően sokkal hatékonyabban. Nálunk a két keresztény verzió közül a római lett a győztes, az oroszoknál pedig egyértelműen a bizánci. Oroszország méretei, jelentős számú népessége és természeti kincsekben való gazdagsága miatt valóban megkerülhetetlen és meghódításra csábít. A Nyugatnak két lehetőség kínálkozott az oroszokhoz való viszony kialakítására. Az egyik a kapitalizáció, amelyet a 16. század kezdete óta a tradicionális gyarmatosítás, amelyet a világ más részein a feljövő nyugati hatalmak (Portugália, Spanyolország, Hollandia, Anglia, Franciaország) világméretekben képviseltek, vagy az egyenrangú viszony kialakítása. Az utóbbit már Nagy Péter uralkodása alatt sem tudták Nyugaton elfogadni, pedig az oroszok részéről nagyon komoly volt erre a törekvés. Azóta időnként lágy, máskor meg nagyon is hideg nyugati szelek fújdogálnak Moszkva irányába.

A Nyugat Oroszországot sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja, időnként (elég gyakran) viszont kiderült, hogy nagyon is nagy szüksége van az oroszokra.

Ahhoz, hogy ezt az évszázadok óta tartó különös viszonyt megértsük, érdemes szorgalmasan forgatni a történelemkönyveket, de még inkább a sorok mögé nézni. Elsőként említendő Nagy Péter cár esete, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy Oroszországot a nyugatiakkal egyenrangúvá tegye, mi több, szokásaikban, életvitelben is hozzájuk közelítse. Komoly eredményeket ért el, de az áttörés elmaradt. Közben Oroszország megmutatta az erejét az oszmán törökök és az akkoriban nagyhatalmi színekben tündöklő svédekkel szemben is.

A Nyugat oroszokkal szembeni fóbiájának azonban először igazán a Napóleon elleni háborúk adtak tápot. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében induló, de tengernyi kiontott vérbe torkolló francia forradalomból Napóleon formált birodalmi alakulatot, amikor Európa nagy részét uralma alá hajtotta, és ami fontos, rájött, hogy ehhez pénzt ő maga is tud „csinálni”. Nincs szüksége a brit birodalom pénzére. (Ebből a célból 1804-ben megalapította a francia jegybankot, a Banque de France-ot.)

A napóleoni birodalmi törekvések nagyon sértették az akkori, immár világméretű angol pénzbirodalom érdekét, de a szakrális monarchiáknak is volt mitől tartaniuk. Hirtelen nagy szükség lett az oroszokra.

Napóleon két vállra fektetésében az oroszok szolgáltatták a döntő katonai erőt, 1812-ben orosz földön, majd a végső győzelemben 1813-ban (lipcsei csata) és 1815-ben is (Waterloo). Ahelyett, hogy az angolszász Nyugat történelmi vágya teljesült volna, hogy Oroszországot az uralma alá hajtsa, el kellett tűrnie, hogy orosz csapatok három évig a meghódított Párizsban állomásozzanak, és hogy tisztjeik bistro, bistro (gyorsan, gyorsan) kiáltással biztassák a francia pincéreket újabb és újabb italok felszolgálására.

Nagyon is életszerűnek tűnik, hogy ez az élmény erősítette meg a Nyugatban azt a felismerést, hogy ha nem tudták az oroszokat eddig alávetésre szorítani, legalább meg kell akadályozni, hogy idővel ők kerekedjenek föléjük, és ehhez minden erővel el kell előlük zárni a nyugatra vezető utakat. Az Északi-tengeren ez nem volt nehéz, hiszen a hajók csak egy szűk szoroson keresztül juthatnak nyugatra, tehát hatékonyan ellenőrizhetők. Arra is gondot kellett fordítani, hogy Oroszországot elédesgessék természetes szövetségeseitől, a Szent Szövetség tagjaitól, mert közben egy másik, ugyancsak Nyugat-ellenes birodalom körvonalazódott a feljövő Németországban. E célra ott voltak a törökök. A krími török–orosz háborúban (1853–56) a Napóleont legyőző szövetségesek nem az oroszok, hanem a törökök oldalán avatkoztak be. Ezzel több célt értek el egy csapásra. A vereség után az oroszok pénzügyileg rájuk szorultak, és jöttek a „reformok”, azaz az orosz javak kiárusítása.

A törökök elzárták a Földközi-tengerre történő kijutás lehetőségét az oroszok elől, és ami ennél még fontosabb, az oroszokat katonailag „átrántották” a saját oldalukra, amire égető szükség volt a rohamosan erősödő Németország ellen. A szárazföldi északon az évszázados lengyel–orosz ellenségeskedés is kitűnő aduként szolgált. Az merő látszat, hogy a kommunista rendszer oroszországi, majd szovjetunióbeli meg-gyökeresedése nagyon zavarta volna a Nyugatot. Még azt is eltűrték, hogy az ismét lábra kapó Németország segítségét is igénybe vegye. Tudták, érezték, hogy ismét szükség lesz az orosz véráldozatra, mint ahogy lett is. Sztálin és demokratikus pedigrébajnokai, az amerikaiak együtt harcoltak. A lengyeleknek, akik a nácikkal és az oroszokkal vívtak egyszerre élet-halál harcot, még azt sem engedték meg (Churchill), hogy feltárják a katyńi szörnyűséget, és leleplezzék az NKVD-s tetteseket, annyira nagy volt az egyetértés.

A Nyugat pozitív oroszviszonyulása némi retorikai akrobatamutatványoktól eltekintve soha nem szűnt meg – egészen Putyinig –, még a Szovjetunió felbomlása sem számított. Jelcin például nagyon kedves volt a nyugati szíveknek. Stratégiai szempontból külön ki kell emelni a román kérdést, mert a Nyugat oroszfóbiájának az egyik gyöngyszeme. Románia két kis erőtlen, akarat nélküli, az oszmán uralom alól éppen kiszabadult fejedelemségből hetven év alatt tekintélyes méretű országgá duzzadt. Ez nem a románok kirobbanó életerejéből következett, hanem a Nyugatnak állt érdekében. A románok mindent megkaptak, hogy az oroszoknak útját tudják állni. Megkapták mindenekelőtt Dobrudzsát, részint az oroszok és a bolgárok hajdani területeit, hogy a Fekete-tenger felől elzárják az utat. Rohamtempóban folyt a románság szlávtalanítása is, a hajdani cirill betűket a 19. század hatvanas éveiben latin betűkre cserélték. A „nyelvújítók”, ahol csak lehetett, a szláv hangzású szókincset latin alapúra cserélték, még heveny őstörténetet is fabrikáltak a dák eredetre és a százötven éves római uralomra hivatkozással. Végül egy hasznavehetetlen hadműveletük „eredményeként” 1916-ban hátba támadták szövetségesüket, a Monarchiát – és ezért ajándékba kapták Erdélyt.

Egyébként száz év sem volt elég, hogy Erdélyt legalább infrastruktúra-alapon integrálják, hiányoznak gyorsvasutak, autópályák, távvezetékek stb., a kulturális beágyazottságról nem is beszélve. Erdély ma is arra jó, hogy a jövedelmek onnét átszivárogjanak a fővárosba és Ó-Romániába. Erdély elcsatolása tehát a Nyugat oroszok elleni stratégiai projektje, a románok ölébe hullott. Mivel tartós stratégiai érdekről van szó, Romániával úgy kell bánni, mint a hímes tojással. Áhítattal kell(ett) a nyugati tudósoknak hallgatniuk (és bólogatniuk) a román történelmi okfejtéseket. El kell(ett) hallgatni, hogy Románia volt a náci Németország leghűbb szövetségese, helyette politikailag azt korrekt mondani, hogy mi voltunk. Mélyen illik hallgatni a romániai holokausztról, amelyet könyvben örökített meg a zsidó hitközség egykori főtitkára, de a könyv elérhető példányait (Holocaust in Romania) a román hatalom még 1947-ben bezúzatta, Antonescu helyett pedig Horthyt kell inkább nácinak titulálni. Még azt is tűrni kellett, hogy 1991- ben a demokratikusan választott parlament egyperces felállással emlékezett a kondukátor kivégzésének évfordulójára. Horthy hamvainak hazai földbe való elhelyezését pedig vétekként kellett feltüntetni.

A stratégiai érdekek miatt a Nyugatnak azt is lelkesedéssel kellett fogadnia, hogy a legvéresebb kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu gyakran „túrázgasson”, vendégül lássák például a brit királyi udvarban és jeles nyugati egyetemek díszdoktorrá avassák. Ugyanúgy, ahogy azt is, hogy pénzért zsuppoljanak ki zsidókat és németeket Romániából, és hogy száz év alatt az őshonos magyarok létszáma megfeleződött, miközben a románoké megduplázódott. Az oroszfóbia ugyanis hatalmas motiváció Nyugaton.

Boros Imre
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20200825-a-nyugat-kronikus-oroszfobiaja