Az amerikai és német viszony elhidegülése kapcsán érdemes foglalkozni IV. Károly császárnak az európai történelemben betöltött szerepével, amelyre Dr. Eva Demmerle – Habsburg Ottó irodavezetője és szóvivője a közelmúltban emlékezett vissza. Érdemes elolvasni, mert a császár előre figyelmeztetett minket. A gondos fordításért köszönet jár Lapos József professzor úrnak. /szerk…
Ezekben a hetekben van éppen 100 éve, hogy kezdetét vette az I. világháború egyik legígéretesebb békekezdeményezése. Károly, az utolsó osztrák császár és magyar király, sógora Sixtus Bourbon-Pármai herceg útján felvette a kapcsolatot Franciaország-gal és Angliával, hogy állami vezetőiknek konkrét tárgyalásokra tegyen ajánlatot. Rövid négy hónapig tartott a diplomáciai huzavona Bécs, Párizs és London között. Az angol miniszterelnök, David Lloyd George, nagy lelkesedéssel fogadta az ajánlatot. „Ez a béke!” kiáltotta, amikor Sixtus herceg átadta neki az osztrák ajánlatot a tárgyalások megkezdésére.
Az egyoldalú vállalkozás azonban nem járt sikerrel, és Európa lövészárkaiban tovább folyt a gyilkolás. XIV. Benedek pápa 1917 nyarán a „Dès le debut” (Kezdettől fogva) c. békejegyzékével felhívta a hadviselő hatalmakat, kezdjenek béketárgyalásokat. Saját magát felajánlotta közvetítőnek. Eugenio Paccelli, pápai nuncius, a későbbi XII. Pius pápa szorosan együttműködött az osztrák császárral, hogy a pápa békejegyzékét előkészítsék.
Azonban ez a békejegyzék is csaknem visszhang nélkül maradt. Eközben az Egyesült Államok belépett a háborúba és Wilson elnök elutasította a pápai kérelmet, mivel ebben a Status quo ante, azaz Európának a háború kitörése előtti rendjével számolt.
Történészeknek ugyan tilos, hogy a „mi lett volna, ha?” – megfontolásokkal foglalkoz-zanak, de még az ötlet is lenyűgöző, hogy mi történt volna, ha a háború nem az antant győzelmével és a középhatalmak vereségével ért volna véget, hanem tárgyalásos béké-vel, ahogy azt Károly császár tervezte. A Habsburg-monarchia mint multinacionális, multi-etnikai, és multi-vallási, és az évszázadok során kialakult és egybenőtt – s ugyan-akkor mégis mélységesen integrált formáció valószínűleg nem esett volna szét. És ezért nem maradt volna utána az a vákuum, amely a sok és alig életképes kis állam létrejött-ével keletkezett.
A háború után, a császárnak és családjának száműzetésbe kellett mennie. Éppen annak a Károly császárnak kellett a legdrágábban fizetnie a vereségért, akinek semmilyen felelőssége nem volt a háború kitöréséért, és aki mindent megpróbált, hogy véget vessen a háborúnak. Soha nem láthatta volna újra a hazáját. A családja jogfosztottá, kisemmizetté lett és kiutasították az országból.
A császár azonban még a száműzetésből is kampányolt a közép-európai föderáció érdekében. Nem volt teljesen tévútra vezető a gondolata, mert éppenséggel a politikailag befolyásos párizsi és londoni körökben is tárgyaltak róla. Berlinben inkább nem, mert ott Naumann „Közép-Európájáról” álmodoztak. Fridrich Naumann liberális politikus 1915 – ben egy esszét írt, amelyben meglehetősen jellegzetes nemzeti-soviniszta stílusban, felvázolt egy német hegemónia-modellt a közép-európai régióban.
És erről az álomról, a Hohenzollern császár nélküli Berlinben, még tovább álmodozhat-tak.
De a volt Habsburg uralkodó elképzelései mindenképpen visszhangra találtak. Aristide Briand francia miniszterelnök osztozott vele elemzésében, hogy egy vákuum Közép-Európában, veszélyes lenne az egész európai kontinensre nézve. Egyedül, a Párizs-külvárosi szerződésekben győzött egy más változat. A német birodalmat megalázták, amely azonban nagyjából továbbra is egészben maradt, de Közép-Európa elpusztítását cementálták. Lloyd George meg is jegyezte: „Mi itt a következő háborút készítjük elő.”
1922 januárjában Károly császár lejegyezte: „A sok kis állam politikailag és pénzügyileg is káros lesz. Ezek külső és belső politikai bonyodalmak fészkei. A külpolitikában elsősorban azért, mert nem tűrik meg egymást, másodszor azért, mert ha továbbra is az eddigi politikát folytatják, menthetetlenül egy „Nagy-Németország” karjaiba kergetik őket. Miért nem tűrik meg egymást, az világos és kézenfekvő. Magyarországot szétszaggatták, és felosztották a szerbek, románok és a csehek között. Érthető, hogy köztük semmilyen barátság nem lehetséges. Ausztriát feldarabolták és német részeit átadták a szomszédoknak. (...) Az egész dunai kérdés egy gennyes seb, amelyet csak nehezen lehet bekötni, s amely azonban bármely nap megnyílhat. És e mögött a káosz mögött ott áll fenyegető rémként Nagy-Poroszország. Ha Ausztriának sikerül a csatlakozás Németországhoz, Magyarország szükségszerűen Poroszország szatrapája (kormányzósága) lesz, mert ellenségeinek gyűrűi veszik körül. Miután ez megvalósul, utána Csehszlovákia és Jugoszlávia, Poroszországgal és vazal-lusaival teljesen bekerítve, szükségszerűen és talán már nem is nagyon vonakodva, Berlinhez fog igazodni. Ezekben az országokban már ma is vannak poroszbarát politikát támogató hangok. Lengyelország ezt követően nagyon nehéz helyzetben lesz, minden oldalról ellenséggel körülvéve, keleten Oroszország, Nyugaton és Délen Poroszország és vazallusai, északon Litvánia. Románia ismét volte face-t (hátra arcot) hajt majd végre, hogy Marghilomannal vagy bármely későbbi követője alatt jóban legyen Németország-gal. Olaszország minden bizonnyal baráti viszonyban lesz Németországgal, és marad az utolsó út Jugoszlávia számára, hogy megakadályozza a tengeri csatlakozás fenntartatá-sát a nyugati hatalmakkal. Ezután itt van már Naumann Közép-Európája, és a Berlin - Bagdadi álom közvetlen közelébe érkeztünk. Miért kellene megint a világháború, annak számtalan áldozatával? "
Ennek a nagyon pontos előrejelzésnek, a nem egészen 20 évvel későbbi megvalósulá-sát, a császár már nem érte meg. Meghalt alig 35 évesen, 1922. április 1-én, Madeira szigetén.
Európa ittas volt a nacionalizmustól. A 19. századnak ez mérge tetőpontját végül is a német felsőbbrendű faj elképzelésében, és Adolf Hitler faji gyűlöletében érte el. Nem semmiért küzdött Hitler, az utolsó császár legidősebb fia Habsburg Ottó ellen, amikor Ausztria Németországba történő bekebelezése katonai műveletének az „Operation Otto” nevet adta. A régi Európa elsüllyedt a második világháború romjaiban.
A történelem nem ismétli önmagát, de bizonyos történelmi minták könnyen ismétlőd-nek. És a nacionalizmus szelleme még nem halt meg. A békét nehéz megteremteni, de gyorsan eljátszható. Az európai integráció, előre nem is sejtett sikertörténete után, amely sok évtizedes békét, szabadságot és a jólétet hozott nekünk, hirtelen ismét egy válság sújtotta EU-ban találjuk magunkat, amelynek túlélése veszélyben van. Az euro válsága, a menekültkáosz, és a Brexit elképzelhetővé teszik a néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen gondolatot. Lehetséges, hogy az EU szétesik? De mi jön azután?
Minden jogos kritika mellett, a nehézkes EU-s tankhajó és néhány nagyon arrogáns legmagasabb képviselője fellépései ellenére, az egyesült Európa elvileg jó ötlet.
Csak néhány csavart kell még pontosan beállítanunk. Több jogállamiság, tudatosság, különösen az euróra vonatkozólag, nem lenne káros. Több szubszidiaritás - elvégre ezt már a Maastrichti Szerződés is tartalmazza – jót tenne a brüsszeli szabályozási őrületnek is. Rengeteg dolog jöhet szóba, amelyet az európai politikában meg kellene változtatni. De mindenekfelett a ráeszmélést azokra az értékekre, melyekre az európai egyesülés alapító atyái ösztönöztek. Konrad Adenauer, Alcide de Gasperi és Robert Schumann keresztények voltak, gyakorló katolikusok. Az utóbbi esetében már egy boldoggá avatási eljárás is folyamatban van. A kereszténység az, amely ezt a kontinenst naggyá tette. Európa csak a kereszténység spirituális, filozófiai alapjain tudott fejlődni.
Az innováció szelleme és a tudomány, az egészségügy és az irgalmasság, a művészet és a zene, sehol máshol nem jött létre ilyen módon. Az emberi jogok eszméje nem keletkezhetett Pekingben, Teheránban vagy a Mayák áldozati oltárain, nem, ezek csak a zsidó és keresztény hagyomány alapjain jöhettek létre: És megteremtette Isten az embert a saját képére. Ez az istenkép adja az ember méltóságát, egyetemes jogait.
Ebben a keretben keletkezett az európai történelem egyik legmeghatározóbb képződ-ménye a Római Szent Birodalom (Német-Római Birodalom). Nagy Károly alkotta meg az alapvető szerkezetét, Nagy Ottó építette fel. Az évszázadok hullámvölgyein a Birodalom csodálatos stabilitásról tanúskodott. Elég hosszan leírták, hogy olyan volt, mint egy üres edény, amelyben az egyes fejedelmek megvédték az érdekeiket és megfőzték saját hatalompolitikai levesüket. De a Birodalom lényeges alapokat fejlesztett ki, amelyekből ma is alkothatunk: a jogállamiság ötlete az egyik közülük. És ez a Birodalom valóban csaknem 1000 évig létezett, amíg a nacionalizmus jakobinus eszméjének nyomása alatt össze nem omlott. „A Birodalom összeomlása a németek tragédiája” írta Habsburg Ottó. Ez a nép saját küldetésében elbizonytalanodva, lecsúszott a nacionalizmusba. Csupán az egykori Birodalom délkeleti részében sikerült a translatio imperii (hatalomátadás). A K.u.K. Monarchiában, a Duna-régióban, tovább élt a szupranacionális (nemzetek feletti) hagyomány.
Európa alapító atyáinak mély felfogóképessége volt a történelem fejlődéséről. Nagyon távolba nyúlnánk, ha úgy látnánk az Európai Uniót, mint a Szent Római Birodalom folytatását. De van annak olyan egyedülálló kisugárzó ereje, amelyet nyilvánvalóan csak az tud érzékelni, aki kívülről tekint rá.
Az EU bírálata olykor figyelemre méltó virágokat terem, és akkor is, ha eddig egy bíráló-ja sem tudott bármilyen hiteles alternatívát felmutatni. Néhányan kelet felé tekintve, ahol Vladimir Putin, aki mint a keresztény Nyugat feltételezett megmentője, ismét a Szovjetunió egykori befolyási övezeteit akarja helyreállítani, már aggodalomra adhatnak okot. Ezzel gyakran felmerül az olyan érv, hogy így végre megszabaduljunk az állítólagos amerikai befolyástól (miközben az Egyesült Államokat, már évek óta nem érdekli Európa). És, hogy ezzel megint a következő szuperhatalmat hozzuk a nyakunk-ra? Sőt, az egyik olyat, amelynek a mi a jogállamisági modellünkhöz, a hatalmi ágak szétválasztásához, az emberi jogokhoz és a szociális piacgazdasághoz semmi köze nincs. Nem beszélve a nemzetközi törvények semmibevételéről és a közvetlen szomszé-dok elleni katonai agresszióról.
Meglepő és egyben félelmetes, mennyire kevés az európaiak tényleges önbizalma. Ahelyett, hogy arról gondolkodnának, hogy a nehéz helyzetben lévő EU hogyan szerezze vissza a lendületét, és legitimitását a lakosság körében, némelyek ismét (akár tanácstalanul is), a nemzetben keresik az üdvösséget. De ez nem lehet megoldás. Mi ezt tényleg megtanulhattuk volna már a 20. század történelméből. És akkor bátran kimondhatjuk, hogy a Briteknek a Brexit után nem fog jobban menni, mint ma. Itt az ideje, hogy az európaiak ismét saját alkotókedvüknek adjanak teret. Nekünk világ-hatalomnak kell lennünk, a béke világhatalmának. Tekintettel a válságokra és a kihívásokra EU-szerte, ez több mint szükség.
És ezzel térjünk vissza ismét Károly császárhoz. Ő nagyon okosan látta, hogy a kis közép-európai államok nem voltak elég erősek, hogy ellenálljanak az őket szaggató erőknek.
Ami a hatalmában volt, mindent megtett, hogy megakadályozza az elkövetkező katasztrófát. A végén nem tehetett mást, minthogy imádkozzon. Néhány nappal a halála előtt, ezt mondta: „Meg sokat kell szenvednem, hogy az én népeim békében újra egymásra találjanak”. 2004-ben II. János Pál boldoggá avatta. A pápa őt Európa, és az európai politikában tevékenykedők szószólójának ajánlotta.
Dr. Eva Demmerle Forrás: http://www.kath.net/news/59222
Megjegyzés: A szerző, Dr. Eva Demmerle, Habsburg Ottó irodavezetője és szóvivője volt. Fordította: Lapos József