Az utóbbi időben több társadalomtudós és szociológus is megszólalt a fehér emberek ügyében. Szerkesztőségünk megpróbálja  összeszedni azokat, amelyek erre érdemesek és nem minősülhetnek semmilyen alapon és demagóg módon kirekesztőnek. Előbb azonban lássuk a tényeket, már ha egyáltalán hiszünk még olyan avítt és ásatag kategóriákban, mint amilyen a tény, igazság, valóság...(szerk.)

A Coca-Cola belsős képzést indított Nézz szembe a rasszizmussal címmel, ahol azt tanították a munkatársaknak, miként legyenek kevésbé fehérek. A kurzus anyagai a LinkedInről szivárogtak ki, de a cég cáfolta, hogy a részvétel kötelező lett volna a dolgozóknak. A szabadon választható tantárgy alcíme az volt: hogy Megérteni, hogy milyen fehérnek lenni, és szembenézni azzal, mit jelent rasszistának lenni.

Hát akkor nézzünk szembe mi is! De mivel is? Talán leginkább azzal, hogy ki is az a fehér ember, akinek most egyre kevésbé kellene fehérnek lennie? A dolog azért nem egyszerű, mert éppen a fehér ember lételméleti talapzatát jelentő kultúra az, ami olyan feltárhatatlan és elbeszélhetetlen ellenmondásokat hordoz, hogy aki őszintén, becsületesen és jó szándékkal szeretné vállalni e kultúrával való önazonosságát, az végzetes csapdába kerül.

A fent említett „érzékenyítő” kurzus egyébként az alábbi jelzőkkel illeti a fehér ember önazonosságát.

A fehér ember elnyomó, arrogáns, tudatlan, ám közben fölényes és tudálékos, szóval szakíts a fehér szolidaritással, hisz neked lesz jobb, ha elszakadsz ettől a gonosz és pusztító identitástól. Érdemes talán legelőször is feltenni azt az egyszerre evidens, ám közben zavarba ejtően megválaszolhatatlannak tűnő kérdést, hogy nicsak, ki beszél itt?

Szóval, hogy ki az a titokzatos „alany”, aki megfogalmazza ezeket az állításokat és instrukciókat, és miért (mi okból és mi célból) teszi ezt? Talán közelebb kerülünk e kérdés megválaszolásához, ha néhány mondatba megpróbáljuk belesűríteni az európai keresztény fehér ember elmúlt másfél ezer évének történetét. Ennek az időszaknak az első fele egy szakrális kultúra, amelynek szellemi lényege a méltó élet, az üdvösség volt.

Nem arról van szó természetesen, hogy e korszak embere ne lett volna ugyanolyan gyarló, de legalább tisztában volt ezzel, igyekezett mindezt megérteni, és tenni azért, hogy helyreállítsa a mindig megbomló rendet. Ám az elmúlt másfél ezer év második fele (a „modern Nyugat”, ami a 19. század óta kapitalizmusként nevezi önmagát) már egy deszakrális civilizáció, és e máig tisztázatlan, ellentmondásokat hordozó „újjászületésben” kellene keresnünk a mai abszurd helyzet okait.

A reneszánsz valóban újjászületés volt, az antik hagyomány öncélú hedonizmusra épülő létberendezkedésének újjászületése, ami egyébként az antik hagyománynak csak az egyik vonulatát jelentette. A carpe diem, vagyis az élj a mának logika újjászületése persze mámorítóan vonzó tud lenni minden kor embere számára. Ha csak a ma, vagyis a jelen gyönyöre létezik, akkor már érthetőbbé válik az is, hogy e hagyomány egy bizonyos ponton miért jut el oda, hogy a múltat végképp eltörölni. Ám ha ez bekövetkezik, akkor már azt is képtelen felismerni, hogy aki a múltat végképp eltörölni igyekszik, az ezzel az öngyilkos aktussal önmaga legmélyebb azonosságát, következésképp a jövőjét is végképp eltörli.

Ami most történik, az éppen ez, tehát a jövő elkezdődött, mármint a végképp eltörölt jövő. Viszonylag könnyű belátni, hogy ez így valóban halálos csapda, és hogy az európai keresztény fehér ember csak akkor tudna kikeveredni ebből a most már végső stádiumba jutott csapdából, ha összeszedve minden tudását és bátorságát egyszer és mindenkorra tisztázná, hogy mindez miért eshetett meg vele. Ezt a létmódváltást ugyanis gyaníthatóan ugyanaz a titokzatos alany segítette elő „jótékonyan”, aki most az önmagával való teljes szakításra szólítja fel a fehér embert.

Vagyis tehát e titokzatos alany először beviszi ebbe a létkarakterét végzetesen eltorzító csapdába a fehér embert, majd fintorogva közli vele, hogy pfuj, nem szégyelled magad, hogy nézel ki. Magában jókat kuncog persze, hogy ja, hát azért nézel ki így, mert én tettelek ilyenné. Mert a coca-colás érzékenyítők vádjai a lejátszástechnikai felszínen sajnos formálisan helytállóak, a fehér ember a deszakrális civilizációjának brutális erőszakkal való univerzálissá tétele során valóban elnyomó, arrogáns, tudatlan és közben fölényesen tudálékos volt, aki gátlástalan rablóként anyagilag és szellemileg romba döntötte a Nyugaton kívüli világot.

És mintha ez nem lenne elég, a fehér ember most elköveti azt, ami a lehető legrosszabb válasz erre, átmegy mindennek a tagadásába, és hazug, hamis módon valamiféle utólagos globális civilizációs küldetéstudatot tulajdonít magának. Ahelyett, hogy végre szembesülne e sorstragédia legmélyebb titkával, azzal, hogy csupán eldobható eszköz vagy még inkább fegyver volt ennek a „nem létező” alanynak a kezében. Ám ehhez a szembesüléshez már láthatólag nincs sem tudása, sem bátorsága, és ezzel ezt a nem létezőt, vagyis saját gyilkosát védi meg most már a szó szoros értelmében a saját élete árán is.

Nagyon nehéz szavakat találni erre, és még nehezebb elképzelni azt, hogy miként lehetne, amennyiben ez még egyáltalán lehetséges, kikeveredni ebből a végzetes történelmi csapdából. A kurzus tehát elérni látszik végső célját. Évszázadokig engedelmes eszközként, többnyire brutális fegyverként használta a fehér embert létpusztító céljainak az eléréséhez, és most, amikor a fehér emberre már nincs szüksége, részben mint „bűnjelet” és koronatanút, részben mint felesleges eszközt, ami csak útban van, eltakarítja.

Pontosabban költségtakarékos módon önmagával számoltatja fel a mindezt most már felismerni sem nagyon képes, egyre kevésbé fehér embert.

Bogár László
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210302-kevesbe-feher