Az a régió, amit Közép Európának, vagy egyes történészek Köztes Európának szoktak nevezni, – mint az elmúlt évszázadok során annyiszor – újra történelmi elágazási ponthoz érkezett…
Az ebből eredő hatalmas dimenziójú és igen komplex kihívásokra adandó válasz tétje azonban feltehetőleg minden eddiginél nagyobb. Mit is kellene végiggondolnunk annak érdekében, hogy egyáltalán számba vegyük e kihívás lényegét?
Mielőtt ennek részletezésébe bele fognék, mindjárt az elején rögzíteni szeretném, hogy ennek a jövőstratégiának a megfogalmazása nem egy semleges beszédtérben formálódik. Éppen ellenkezőleg, olyan körülmények között, ahol állandóan számolni kell azokkal a hatásokkal, amelyek abból a globális szellemi polgárháborúból adódnak, amelynek örvényeit éppen a térségben meghatározó befolyású birodalmak keltik.
A térség az elmúlt ezer év során mindig is nagy nyugati és keleti birodalmaktól való komplex függés erőterében volt kénytelen formálni saját sorsát. Mindez még bonyolultabbá vált attól, hogy a nyugatias modernizáció globális világrendszerré alakulásával a keleti és nyugati orientáció közötti egyensúlyozás – egyúttal létszerveződési modellek közötti választássá is vált.
További komplikációt jelentett, hogy a Nyugat, mint világbirodalom nem egységes entitásként jelent meg, hanem ötszáz év alatt évszázadonként egy-egy nyugati nemzetállam „látta el” a világbirodalom szerepét, ami egyet jelentett azzal, hogy a portugálok, spanyolok, hollandok, franciák, angolok egymás közötti konfliktusait is be kellett kalkulálni a térség országainak birodalmak között egyensúlyozó döntéseibe.
Mohács történelmi tragédiája éppen azért következett be, mert a magyar uralmi struktúrák kudarcot vallottak e birodalmi egyensúly létrehozására irányuló erőfeszítéseik során. Arról már nem is beszélve, hogy a meghatározó kontinentális nemzetállam, Németország akárcsak egyetlen évszázadra szóló világbirodalmi státuszát sikeresen akadályozta meg az egész folyamat mögött meghúzódó, önmagát nem létezőnek beállítani akaró globális főkonstruktőr-destruktőr.
Amikor a XX. század folyamán ezt Németország (mint „második” és „harmadik” birodalom) két menetben mégis megpróbálta, akkor az egész térség (benne főként éppen a történelmi Magyarország) iszonyú árat fizetett a nagy nyugati nemzetállamok közötti, a világbirodalmi szerepért zajló rivalizálásból adódó konfliktusai miatt.
A XX. század során ráadásul a nagy keleti birodalomhoz való viszony is gyökeresen átalakult. Az önmagát évtizedeken keresztül Szovjetunióként és megvalósult szocializmusként újradefiniáló Oroszbirodalom úgy jelentette be igényét a világbirodalmi szerepre – egyébként nagyjából ugyanolyan sikertelenül, mint a Német Birodalom –, hogy közben egy, legalább is látszólag a nyugatias modernitáshoz képest új létszerveződési modellt kényszerített rá a térség országaira. Mint utóbb kiderült, e modell, nemcsak hogy a nyugatias modernitás alternatíváját nem jelentette, hanem éppen ellenkezőleg a tradicionális paraszti társadalom brutális felszámolásával éppen a nyugatias modernitás szerveződési modelljének a térségben való zavartalan beüzemelése elől takarította el az utolsó hagyományos akadályt.
Régiónknak a nyugatias modernitás globális hatalmi rendszerébe való visszaillesztése, amelynek „fedőneve” a rendszerváltás volt, világháborús dimenziójú veszteségeket okozott.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy mindeközben a világbirodalom szerepét betöltő Amerikai Egyesült Államok lassú, de egyre biztosabb hanyatlása és az esetleges „hetedik birodalomként” felemelkedő Kína „megjelenése” a térségben szinte már reménytelenül bonyolult erőteret hozott létre.
Mivel is kellene tehát szembesülnünk?
Először is evidens módon azzal, hogy amiképpen az előző évszázadok során, most is valamennyi, a térséget befolyásoló birodalom – részben nyíltan, részben konspiratív módon – „jelen van”, ágensein-lobbistáin keresztül a térség országainak lokális uralmi rendszereiben. Ez jelen állapot szerint legalább ötféle birodalmi ügynök-hálózat állandó bonyolult jelenlétét feltételezi, ami ezen ügynök-hálózatok közötti módfelett bonyolult interakciók egész sorát jelenti.
Ha szépen sorba vesszük ezeket, itt van: az Európa Birodalomként tételeződő Európai Unió – azon belül, de önálló birodalmi entitásként fellépő Németország. Az újra megerősödőben lévő Oroszbirodalom, a hanyatló világbirodalomként, és hatalmas nemzetállamként is jelenlévő USA, végül a történelmileg önmagát háromezer év óta nem alaptalanul világbirodalomként tételező, intenzíven először megjelenő Kína.
A térség országaiban éppen regnáló uralmi csoportoknak tehát úgy kellene stratégiai döntéseket hozniuk, hogy abba valahogy megpróbálják „bekalkulálni” mind az öt birodalom befolyását, igyekezvén azokat úgy kiegyenlíteni, hogy az, az adott lokalitás számára a legkedvezőbb legyen, vagy legalább a legkevésbé hátrányos pozíciót hozza magával.
Mindezt megnehezíti, hogy a birodalmak lokális lobbi-csoportjai nem feltétlenül adekvát módon látják el ezt a lokális birodalmi képviseletet, amiből permanens belső szellemi háború adódik. És végül minden eddiginél nagyobb történelmi jelentőséggel bír az, hogy milyen esélyek nyílnak a térségen belüli komplex együttműködési rendszerek létrehozására.
A Visegrádi négyek komplex együttműködési rendszere az „első” 1335-ös „királyok találkozójának” történelmi előképét elevenítette fel, és ez a történelmi talapzat egyre nagyobb teherbírásúnak bizonyul.
Trianon közelgő századik évfordulója jó alkalom lehet arra, hogy történelmi távlatban szemlélve, szelídséggel, türelemmel megértessük szomszédjainkkal: ma kivétel nélkül valamennyi térségbeli nép méltóbb életet élhetne (anyagi, fizikai /népesedés, egészség/ lelki, erkölcsi, szellemi értelemben egyaránt), ha a Szentkorona szakrális történelmi Magyarországa egyben maradt volna. Egyszerűen azért, mert az ütközőzóna-lét konfliktusainak kezelése mindenféle értelemben sokkal sikeresebb lehetett volna.
Az is sajátos történelmi szimbólum lehetne, hogy a szovjet birodalom elleni három lázadás (ráadásul pontosan tizenkét évenként ismétlődve) éppen ebben az akkor még három országban zajlott le. Először 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában és 1980-ban Lengyelországban.
Hogy képes lesz-e az ütköző-állami lét a komplex együttműködés elégséges okává és közös szervező erővé válni a kelet és közép európai térség egészében, arra ma megnyugtató válasz egyelőre nincs, de a térség népei számára az elmúlt ezer év épp elég tanulságul szolgálhat arra, hogy az együttműködés elmaradása tragédiák olyan sorát hozza magával, amelyeknek XXI. századi "újratöltése" akár a térség történelmi-kulturális értelemben való teljes megsemmisülését is okozhatja.
A térséget eredendő ütköző-zóna státusza minden eddiginél kiszolgáltatottabbá teszi, és ebből a „satuból” csak valamilyen szellemi értelemben egészen új eredeti narratívával, e narratívára épülő társadalom-szerveződési modell megalkotásával és eredményes, beüzemelésével menekülhet.
Bogár László forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/satuban