Ma Kína a legnagyobb exportőr, és az Egyesült Államok a legnagyobb importőr, de emögött valójában az amerikai óriáscégek Kínából Amerikába tartó „exportja” játssza a főszerepet...

Figyelemre méltó elemzést tett közé két, statisztikai adatok internetes megjelenítésére szakosodott website, a Visual Capitalist és az Observatory of Economic Complexity. Az elemzés azért igazán érdekes, mert a globális kereskedelemre vonatkozó számos közkeletű vélekedésről derül ki, hogy nem feltétlenül állja meg a helyét, vagy legalábbis nem úgy érvényesül, ahogyan azt várnánk. Érdemes mindjárt az elején azt is rögzíteni, hogy a világkereskedelem növekedése az elmúlt hetven év során ugyan folyamatosan több mint kétszer olyan gyors volt, mint a gazdasági teljesítmény (GDP) bővülése, így is csupán a megtermelt javak és szolgáltatások alig egyhatoda (tizenhét százaléka) került exportra. Vagyis a világ országaiban megtermelt javak átlagosan nyolcvanhárom százalékát az adott országban használják fel.

A világ két meghatározó kereskedőnemzete esetében ez a szám még alacsonyabb. Kína mint a világ legnagyobb kereskedelmi hatalma, megtermelt javainak mindössze húsz százalékát, a második helyen álló Amerikai Egyesült Államok pedig nagyjából tíz százalékát exportálja csupán. Azt talán nem is kell külön hangsúlyozni, hogy a kettejük között zajló kétoldalú árucsere minden idők legnagyobb kétoldalú kereskedelme, de még így is a globális kereskedelemnek mindössze négy százalékát teszi ki, a világ teljes gazdasági teljesítményének pedig egy százalékát sem éri el.

Még a harmadik helyen álló Németország esetében is alig több mint harmincszázalékos a külkereskedelem részesedése a teljes gazdasági teljesítményen belül. Az első következtetésünk tehát az lehet, hogy a világkereskedelem valójában, legalábbis az itt vázolt számok alapján, korántsem játszik olyan meghatározó szerepet a világgazdaság egészében, mint a most is zajló drámai kereskedelmi háborúk fényében vélhetnénk. A globális kommunikációban talán elsősorban azért van módfelett túlreprezentált állapotban a kérdéskör, mert a globális profit újraelosztásában viszont sokkal nagyobb a külkereskedelem szerepe, mint ami a fenti számokból kiderülni látszik.

Hogy egy konkrét példát említsünk: a világgazdaság történetének nemcsak legnagyobb kétoldalú kereskedelme az, ami ma Kína és az Amerikai Egyesült Államok között zajlik, de egyúttal itt halmozódnak fel a világgazdaság eddigi történetének legnagyobb deficitjei is. Kína ugyanis minden évben legalább háromszázmilliárd dollárral többet exportál Amerikába, mint az Egyesült Államok Kínába. Ha azonban azt is megvizsgáljuk, bár ezt a számokból kicsit nehezebb közvetlenül kiolvasni (de egyáltalán nem lehetetlen), hogy a Kínában működő amerikai óriáscégek Kínából kivitt profitja mekkora, akkor azt látjuk, hogy ez az összeg minden évben nagyobb volt, mint Amerika Kínával szembeni kereskedelmi deficitje. Vagyis nem Kína követ el gazdasági agressziót Amerika ellen, hanem a Kínába települt amerikai óriáscégek. Nem Kína számolta, illetve számolja fel az amerikai munkahelyek millióit, hanem a Kínába távozó amerikai multik. Az amerikai elnöknek tehát nem, vagy nem elsősorban Kínát kellene kritika tárgyává tennie, hanem ezeket a transznacionális óriásvállalatokat – amit meg is tesz.

Mert önmagában még az sem volna feltétlenül probléma, hogy az amerikai globális tőke az elmúlt évtizedek folyamán több ezer milliárd dollárt zsilipelt le abból az összefüggésből adódóan, hogy a kínai munkaerő ára töredéke volt az amerikainak. De az már súlyos gond, hogy ezt a több ezer milliárd dollárt „elfelejtette” megosztani az amerikai állammal és annak munkaerőként tételeződő állampolgáraival. Vagyis, hogy globális mozgásszabadságának egyre növekvő korlátlanságát arra használta fel, hogy teljesen „eloldja” magát azoktól a társadalom-újratermelési kötelékektől, amelyek Amerikához kapcsolták volna. Ebből az is kiderül, hogy egy multi számára nem feltétlenül létezik lokális identitás. Noha az amerikai elnök fellépésének jogossága aligha vitatható, az általa használt elbeszélési mód mindössze a lényeget nem mondja el, így inkább csak arra alkalmas, hogy az amúgy is egyre kaotikusabban örvénylő világ még kaotikusabb legyen, és a jelek szerint lesz is.

A nyugatias modernitás leginkább ikonikus megjelenítője az autó, így érthetően ez az egyik leginkább kényes elem. Itt egyelőre a két nyugati óriás a főszereplő, Németország a legnagyobb exportőr, az Egyesült Államok pedig a legnagyobb importőr, de akár egyetlen évtizeden belül a most a második helyen álló Kína lesz hosszú időre az autók legnagyobb exportőre és importőre is.

Az elektronika, informatika világában ugyan most már stabilan Kína a legnagyobb exportőr, és az Egyesült Államok a legnagyobb importőr, de mint az imént láttuk, emögött valójában az amerikai óriáscégek Kínából Amerikába tartó „exportja” játssza a döntő szerepet. Hogy ez a világhatalmi játszma miként működik, azt jól ábrázolja az az egyszerű összefüggés, hogy egy Kínában gyártott ezerdolláros iPhone árához a Kínában „hozzáadott” érték mindössze húsz dollár körül lehet. Az ezerdolláros eladási árban zömmel az a szellemi tulajdon van benne, amit az Apple konstruktőrei, főként maga Steve Jobs rögzítettek annak idején. Ezért van az, hogy a világkereskedelmi cserékből keletkező profit többsége és rohamosan növekvő hányada olyan szellemi tulajdonjog, ami akár évszázadokra is kettévághatja a világot. A „szelvényvagdosó” szerencsés utódokra, és a mindebből kizárt, ezt a globális járadékot egyre kiszolgáltatottabban megfizető abszolút többségre. A huszonegyedik század során bizonyosan ez lesz a globális kereskedelem legnagyobb kihívása.

Bogár László
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/114383/Kereskedelmi_dimenziok