Ha az ember háborúban áll, nem árt tudnia, hogy ki, kivel csatázik, hogy mi a szembenállás fő oka, és hogy mi a háborúban való részvétel célja...

Az amerikai elnök azonban a jelek szerint anélkül kezdett el egy persze nem minden alapot nélkülöző globális kereskedelmi háborút, hogy ezeket az alapvető kérdéseket tisztázta volna.

Azt mindjárt előre kell bocsátanom, hogy Donald Trump elsősorban annak köszönheti megválasztását, hogy a hagyományos uralmi struktúrák (benne a politikai osztály, a főáramlatú média, egyáltalán maga az egész „establishment”) iránti bizalom történelmi mélypontra zuhant, s a magát megcsalva és kifosztva érző vesztes többség „csak azért is” az ellenjelöltre szavazott, aki történetesen éppen ő volt. Vagyis kommunikációs értelemben azért, mert az amerikaiak többsége végképp alkalmatlannak kezdte érezni azt az elbeszélési módot és fogalomkészletet, amivel az establishment leírta számára a helyzetet és a teendőket. Ezt azért fontos rögzíteni, mert, bár Steve Bannon stratégiai főtanácsadó, akit először „lőtt ki” az elnök mellől a mainstream véleményhatalom, igyekezett mindent megtenni azért, hogy a koherens elbeszélési mód felépüljön, de ebbéli törekvése már a kampányidőszakban is csak részben volt sikeres. Az elnök környezetéből való távozása óta pedig esély sem nagyon látszik arra, hogy az állandó intenzív, minden oldalról zajló támadásözönre egységes és átlátható logikára épülő, következetes válaszok szülessenek.

Az eleve fennálló zavar egy viszonylag egyszerűen belátható, ám az amerikai diskurzustérben nem igazán elbeszélhető összefüggésre épül. Ez pedig nem más, mint Amerika kettős szerkezete, a nemzetállam s a „birodalom” Amerikájának szembenállása. Az Amerikai Egyesült Államok nevű komplexum ugyanis látszólag egy a többi ország, a világ nemzetállamai közül, ám a helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb. Az Egyesült Államok világban betöltött szerepét ugyanis döntően egy „másik” Amerika határozza meg, az a „láthatatlan” globális hatalmi szuperstruktúra, amely az amerikai nemzetállamot csak „fizikai talapzatként” használja.

Ez a szuperstruktúra ma már egy hanyatló birodalom, amely, mint minden széteső impérium, elsősorban szellemileg van széthullóban. Eredeti „ethoszát” feladva az öncélú, gátlástalan és mértéktelen hatalomkoncentráción és az ebből adódó élősködő hedonizmuson kívül más már nem nagyon mozgatja. A saját nemzetállami talapzatát is kész kifosztani s eladósítani – mert a birodalomnak nincs saját költségvetése, hisz „nem létezik” –, és mivel ez egyre brutálisabban meg is történik, a nemzetállami Amerika vesztes többsége egyre türelmetlenebbül keresi a választ saját kifosztottságára. Az amerikai munkahelyek millióinak elvesztése, az óriási amerikai kereskedelmi deficit, a katasztrofális, békeidőben példátlan eladósodás, „optikai csalódásként” a világ azon nemzetállamaiban találja meg mindezek felelősét, amelyekkel szemben Amerika a nagy kereskedelmi deficiteket és adósságokat felhalmozza.

Nem meglepő tehát, hogy az elnök narratívájának bázisává az ezek ellen folytatott globális háború vált, így lett fő ellenséggé elsősorban Kína. Az amerikai elnök éppen Amerika kettős szerkezetének elbeszélhetőségét lehetetlenné tevő narratívája következtében azonban csak ellentmondásos és zavaros válaszok s válaszintézkedések születhetnek ebben a furcsa háborúban. Ha Amerika kettős szerkezete elbeszélhető lett volna, akkor Donald Trump legfőbb kampányjelszava, a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” („Make America Great Again!”) úgy lenne „lefordítható”, hogy akár az Amerikai birodalmi érdekekkel szemben is mind Amerikában, mind szerte a világon az amerikai nemzetállam stratégiai érdekeinek kell érvényt szerezni.

Kína minden évben több százmilliárd dolláros kereskedelmi többletet ér el Amerikával szemben. Ha azonban azt is megvizsgáljuk, hogy a Kínában működő amerikai cégóriások Kínából kivitt profitja mekkora, akkor azt látjuk, hogy ez az összeg minden évben nagyobb, mint Amerika Kínával szembeni kereskedelmi deficitje. Vagyis nem Kína követ el gazdasági agressziót Amerika ellen, hanem a Kínába települt amerikai óriáscégek, vagyis a birodalmi Amerika saját nemzetállamával szemben. Nem Kína számolta, számolja fel az amerikai munkahelyek millióit, hanem a Kínába távozó amerikai multik. 

Az amerikai elnöknek tehát nem vagy nem elsősorban Kínát kellene kritika tárgyává tennie, hanem ezeket a transznacionális óriásvállalatokat, vagyis a „birodalmi Amerikával” kellene szembefordulni, ezt azonban láthatólag nem tudja, nem meri, nem teszi. Amit ténylegesen tesz, az ugyanaz, ami miatt az akkor „világbirodalom”, vagyis a „birodalmi Anglia” 1914-ben az „első világháború” fedőnevű projektjét kirobbantotta. E projekt legfőbb célja a potenciális rivális világbirodalom (Németország) felemelkedésének megakadályozása volt. S egyúttal akkor már a kontinentális Európa többi „birodalmát” (Habsburg, orosz, oszmán) is romba döntötte. A „második világháború” fedőnevű projekt pedig, amit a két angolszász világbirodalom már együtt követett el, annak a még veszélyesebb folyamatnak a megakadályozását célozta, amit az orosz–német kiegyezés jelentett volna. Minden, a térségben nem őshonos birodalom számára ugyanis a végveszélyt egy Berlin, Moszkva, Peking eurázsiai tengely jelentené. Hogy az amerikai elnök mit gondol minderről, azt nem tudhatjuk, de nem lehet nem észrevenni, hogy amit tesz, az egyelőre sokkal jobban szolgálja a birodalmi Amerikát, mint annak alávetett nemzetállamát. Ám a történetnek egyelőre nincs vége.

Bogár László
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/128242/Haboru