A modern rabszolgatartó társadalom, amit nyugodtan nevezhetünk globális világgazdaságnak, kitalált egy új fogalmat: a globális minimáladót. Ha pedig egy új fogalom a globalizáció kapcsán megjelenik, nem könnyű megszabadulni tőle, ugyanis a transznacionális tőke a hetvenes-nyolcvanas években olyan technológiákhoz jutott, amelyek lehetővé tették számára a globális terjeszkedést. Ne legyünk naivak, ez a helyzet Szlovákiában is...(szerk.) 

- – – – – – – – – – -- – – – – – -

Őrült beszéd, de van benne rendszer, mondja Shakespeare Hamlet szájába adva e szavakat. Újabb olyan „világtéma” provokál globális vitát, amellyel kapcsolatban Magyarország megint látványosan szembemegy a globális véleményhatalommal. A vita kimenetele most még megjósolhatatlan, ám ebben a kérdésben egy olyan komplex csapda rejlik számunkra és a világ számára is, amelyet érdemes alaposabban szemügyre venni.

Talán onnan lehetne kezdeni a történetet, hogy a transznacionális tőke a hetvenes-nyolcvanas évek során olyan, addig ismeretlen technológiák birtokába került, amelyek lehetővé tették számára a szinte korlátlan globális terjeszkedést. A világtérben szabadon mozogva olyan lokalitásokat keresett célpontként, ahol minél kevesebb költséggel minél nagyobb hozamot lehet elérni.

Minél alacsonyabb legyen a bér, minél alacsonyabb az adó és minél alacsonyabb a szabályozási szint, vagyis minél kevesebb olyan, például környezetvédelmi vagy munkavédelmi előírás legyen, amely valamilyen értelemben szintén költség a tőke számára. Persze mindezt úgy, hogy közben azért jól képzett és fegyelmezett legyen a munkaerő, kiváló legyen minden infrastruktúra, és a közbiztonság, jogbiztonság normái is jól működjenek. Szóval, hogy minden kiváló, de egyben a lehető legolcsóbb legyen, ami a tőke logikája szempontjából teljesen érthető is, de mi a van a „másik oldallal”?

Az igazi kérdés ugyanis az, hogy a nemzetállamok vajon milyen ellenstratégiát kövessenek? Mert a transznacionális tőkével szemben a nemzetállam stratégiai érdeke viszont az, hogy miképp fizettesse meg a területén tevékenykedő transznacionális vállalatokkal az adott lokalitás erőforrásmezőinek a használatát. Vagyis miként biztosítsa, hogy azok az állampolgárai, akik e vállalatoknál dolgoznak, az adott lokalitás viszonyaihoz igazodóan méltányos bért kapjanak, hogy az állam által fenntartott infrastrukturális rendszerek költségeinek legalább egy részét valóban fizessék is meg valamilyen adó formájában a „multik”. És végül, de nem utolsósorban, hogy tartsák be azokat a normákat, amelyeket az adott állam kormánya a nemzeti társadalom léte szempontjából elengedhetetlennek tart.

Ez a logika arra az egyszerű filozófiára épül, amelyet Mária Terézia úgy fogalmazott meg, hogy etetni is kell a juhot, ha nyírni akarjuk. A lokalitások fohásza a globalitás rendszerében úgy hangzik, hogy kedves globalitás, nagyon örülünk, hogy itt vagy, és megtisztelő, hogy használod az erőforrásmezőinket, de nagy tisztelettel kérünk, hogy legalább annyi erőforrást hagyjál vissza számunkra, amelynek segítségével a számodra való, hosszú távú használhatóság állapotába felhozhatjuk magunkat. És itt következik a kérdés legkényesebb része, hogy vajon mi a teendő akkor, ha a transznacionális tőkestruktúrák folyamatosan megversenyeztetik a lokalitásokat annak érdekében, hogy azok aláígérjenek egymásnak, bérben, adóban és szabályozási szintekben.

Márpedig a világ minden perifériáján és félperifériáján folyamatosan ez történt és történik, így a minimáladó ötlete úgy általában nem volna „őrült beszéd”, csak konkrétan az, ezért ebben a formájában elutasítandó, mint ahogy azt a magyar kormány is helyesen teszi. Vagyis rövid távon a magyar kormány elutasító álláspontja a helyénvaló, ám hosszabb távon szemlélve mégiscsak érdemes elgondolkodni azon, hogy miként lehetne a világ olyan óriásvállalatait, amelyek méreteiket tekintve már a világ legerősebb gazdaságaival vetekednek, valahogy ellenőrzés alatt tartani.

Megakadályozni vagy legalább korlátozni, hogy erőfölényükkel visszaélve alig rejtett globális diktatúrát gyakoroljanak a világ felett. A három említett mozzanat közül (adó, bér, szabályozás) az adó esetében lenne a legegyszerűbb a lokalitások globálisan egységes fellépése, tehát talán célszerű volna nem magát a probléma létezését és a globális minimáladó lehetőségét kizárni, hanem a kérdés feltevésének ezt a mostani konkrét módját vitatni.

A bérek és a szabályozás terén ugyanis olyan társadalmi, gazdasági, kulturális eltérések vannak az egyes országok között, amelyeket rövid távon biztos, hogy nem lehet közös nevezőre hozni, az adó esetében azonban ez nem volna teljesen kizárt. Ami a mostani konkrét javaslatot illeti, az amerikai adminisztráció, pontosabban az azt mozgató „birodalom” és a birodalom felett rendelkező „nem létező” szuperstruktúra célja egyértelműen destruktív, és ügyes csapdaként úgy építették fel javaslatukat, hogy azzal egy újabb erőforrás-szivattyút hozzanak létre. Ha ugyanis céljukat sikeresen elérik, és az Egyesült Államok és Kanada mellett lényegében az összes nyugat-európai ország csatlakozna egy ilyen egyezményhez, akkor egy teljesen abszurd helyzet állhatna elő.

Mivel Magyarországon döntően német, amerikai, angol, francia, holland nagyvállalatok vannak jelen, így mi hiába tartjuk a mai kilencszázalékos szinten a társasági adónkat, ha e nálunk tevékenykedő vállatok azt a plusz hat százalékot, ami a globális minimáladó javasolt 15 százalékos szintje és a mi szintünk között lenne, a törvény erejénél fogva kénytelenek lennének a német, amerikai, angol, francia költségvetésbe befizetni.

Vagyis az adóban meglévő versenyelőnyünk eltűnne, és a magyar költségvetés helyett a fenti országok költségvetésébe folyna be nagyjából kétmilliárd euró. Vagyis ez a konkrét javaslat destruktív módon úgy van felépítve, hogy éppen azt az országcsoportot csalják csapdába, amelybe Magyarország is tartozik, amelyet feltörekvő piacoknak neveznek, ezért összehangolt közös válasz kellene e csapda elkerülésére.

Bogár László
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20220629-globalis-minimalado